2017. március 25., szombat

Monoton hang

Monoton zeng a hang a fülemben,
lassan az őrülketig elkerget.
Mit tenne más vajon helyemben?
Meddig bírná ezt a keservet?

Sípol a vér? Vagy zúg a középfül?
Szinte zsong az egész fejem.
Állva, ülve, vagy fekve megőrül
az ember; nem találom helyem.

Vajon a vérnyomás okozza?
Túl magas, vagy túl alacsony?
Az embert úgy a halálba pofozza
ez a fülzengés, mint egy marathon.

Szerelem nélkül

Nem lesz már soha oly szeretőm,
aki hajkoronával beborít.
Kint fekszem a hideg temetőn,
a halál képembe vicsorít.

Őszre elsárgul mind a levél,
amely tavasszal ágon rügyezett.
A lélekbe a ragyogás belefér,
de ha nincs szerelem, megfeketedett.

Csak lila lidérc-láng lobog,
amikor nincsen szerelem.
A lélekben ezer ördög dobog,
föld alá rángat elevenen.

Őszre már csak a tél jöhet el,
a tavsz soha nem közeleg.
A lélekbe a sötét szemetel,
ha nincs szerelem, minden befeketedett.

Nem tudom magam kifejezni...

Nem tudom magam kifejezni.
Egyre sűrűbb bennem az éjjel,
régen felhagytam a reménnyel;
hogy valaha volt, el kell feledni.

Cseng a fülem, elzavarja, széjjel-
kergeti, ami lenne bennem.
Az agyam folyton attól retten,
nem lesz már nappal, marad az éjjel.

Folyton elrohannak

Folyton elrohannak a fák előlem.
Ágaikkal átölelik a teleholdat,
majd táncra perdülnek - megannyi gólem -,
hajladoznak, karjuk a táncba nógat.

Ablakom verik, amikor aludnék,
felzavar éjjel dobogásuk.
Felvillannak álmomban, mint holdas emlék,
fülembe levelük otromba tréfát súg.

Mégis elrohannak, hogyha odanézek.
Már mind a felhő peremén lógatja lábát,
törzsükből pereghnek csoda-mézek,
karjuk közt mind teliholdat lóbál.

Megragadnám őket a pillanattal,
amely itt volt, és elfutott örökre.
A fák látványa már régen nem vigazstal.
Vajon mindenki saját magának ökre?

Amióta nem vagy

Amióta nem vagy, nem is hiányzol,
hisz' addig élni is csak érted éltem én.
Kitéptelek magamból, mint a rákot,
véres hiány maradt csak szívemnek helyén.

Amióta nem vagy, nem fáj az élet,
hisz' nem is fájhat, ami nincsen már tovább.
Magam temettem föld alá, nem téged,
tudom, hogy nem lehetnék ennél ostobább.

Amióta nem vagy, megöregedtem.
Elrohant mellettem az idő,
és emberből gyorsan csak volt ember lettem,
a halál, ami az életből kinő,
hogyha egyszer véget ér az élet.
Jövőt én már régen nem remélek.

2017. március 24., péntek

A megfoghatatlan után


A megfoghatatlan után rohanok állandóan,
s kriptafödélbe ütöm fejemet.
Vicces, ezen mindenki nevet,
én meg hanyatt esem, fekve maradok, azt' jól van.


Valami megfoghatatlant kergetek folyton,
és helyemet soha nem lelem én.
Egyre csak távolodik a remény,
és reménytelenségemet versekbe fojtom.

Ha nem tölgyfáról, szikkadt sárról írok, talán
nem lesz oly szomorú ma a vers,
pláne, hogyha hanggal ritmust versz,
s lecsordul némi fény a sötétség falán.

Én meg rohanok tovább a megfoghatatlan után,
jól ügyelve, el ne kapjam én:
nem lesz akkor újabb költemény,
és maradok éjsötétbe zárva szomorún, bután.


2017. március 22., szerda

Ballon kabátom...

Ballon kabátom fölveszem,
habár ma már ez nem divat.
Hová is tettem az eszem?
Poshadt sörrel nem itat
mást, s magát se senki sem.