2017. augusztus 22., kedd

Kiűzetés

Nem fogom pontról-pontra leírni, miért űzött el.

Elküldött, mára - ennyi idő után túl vagyok rajta, pont. Tudhatom, miért. Mert írtam egy-két dolgot, amelyet - egyébként jogosan - magára vett. És mert türelmetlen voltam, és mert nem volt jövő. Szerinte. Szerintem sem, de az másik kérdés, végül is nem én mondtam, hogy nem. És mert én majd két évtizeddel vagyok idősebb - Istenem! Volt, hogy az volt a baj, hogy bő fél évvel fiatalabb voltam. Nekem volt baj, mert egyébként akkor sem az volt.

És hogyan lehettem volna még türelmesebb? Azt hiszem, arra jött rá, hogy ennyi volt bennem számára, és nem több. De nem ezt mondta, hanem bűnössé tett. Vele szemben is. Mintha nem lett volna épp elég a másik bűn. Ami, persze, nem is bűn, figyelembe véve a figyelembe veendőket, és, persze, mégis csak az.
Persze, ezeket csak a kiűzetett találgatja.

Aztán már a beszélgetés is elmaradt, persze, noha arról volt szó, hogy az megmaradhat, de hát a civilizációs máz őrzésén kívül más oka, lehet, nem is maradt.
Másról sincs szó az írásokban: nem is írok másról. És másnak sem. Azóta sem, és akkor sem, ha másról, olyasmiről írok, ami nem érdekli. Csak azt veszi észre - ha egyáltalán észre veszi -, ami erről szól. Nem, mintha lenne olyan, ami nem erről szólna, és nem is hihető, hogy ez a tény bárkinek is meglepetést okozhatna.
Sokszor átgondoltam, hogy ez a - második, mert két évtizede már volt egy első is - kiűzetést vajon megelőzte-e eredendő bűn, nem provokáció következménye, de arra kell jutnom újra és újra, hogy a kiűzetett általában és most sem bűnösebb a kiűzőnél, aki alighanem előre készül - talán nem tudatosan - a kiűzésre. Mire is szolgálnának egyébként az olyan előre megadott tiltások, mint tudás fája, meg a másik, a halhatatlanság gyümölcse, amelyek tiltottak, noha nem maguktól nőttek azok sem, hanem előre ültetetten!
Kiűzlek! Ez mindig kény-döntés, és nincsen más oka, mint az, amely a kiűzőben magában rejtezik, és amely ok valójában meg sem ismerhető a kiűzött számára, hiszen még a kiűző sem artikulálja ezt az okot saját maga számára sem. Ha meg mégis artikulálja magának, akkor ez olyan ok kell legyen, amely miatt egyszerűbb bűnt deklarálni és büntetni, mint egy megokolhatatlan megokolással szégyenben maradni.

Pedig lehetséges hogy a deklarált indokolatlanság kisebb összköltséggel járna. Kevesebb fájdalom, kevesebb önmagunk elől (a kiűzető önmaga előli) rejtezéssel, és kevesebb megindokolhatatlan bűntudattal a kiűzetettben egyszerűen azt mondani: nincs bűn, de most mégis menj el, mert nekem így jobb. És még azt sem tudom megmondani, miért küldlek el. Csak.

Ja, így elmaradna egy több évezredig tartó, oktalan bűntudatból származó szenvedés. Mintha nem lenne elég szenvedés a kiűzetés maga a bűntudat nélkül.

2017. augusztus 19., szombat

Lelketlenül

Nincsen lélek. A pénz az úr,
bár fölöttünk még az ég azúr,
szíveink már feketék,
mert megint más húz ekét,
mint akié a haszon.

Csodálkozol a sok gazon?
Tegnap balra, ma jobbra ment,
olyan, akár a parlament,
megfojt mindent, ami igaz,
marad csak ő, a puszta gaz.

De mindig ez volt, soha se más:
a kétkedők, a sok Tamás
hívővé válik majd megint,
ha a haszon-szag rálegyint,
és hitet, múltat is eltagad,
ha a világ másfelé halad.

Elég egy szó (nem kell a kakas),
hogy lesz, amiből majd házat rakass,
a lélek áruba bocsátható,
bár halott már, amint hideg a hó.

Az ajtó zárva, bármint zörög
a vándor, a nyomor marad örök,
mert eleink bűne nem jelent
semmit. A parlament jobbra ment.

És lélek ma sincs, csak kép-mutatás.
A könny az arcokon új utat ás,
és gond redőzi a homlokot,
a vagyont míg védi hét lakat.

Amíg van a világban szegény,
a gazdagon úgy lóg az erény,
mint szarvasmarhán a bő gatya
- hiszi, vagy nem, hogy él az Atya.

2017. augusztus 18., péntek

Emlékeztek?

Emlékszel-e, Péter, emlékszel még arra,
hogy az ember-állat mekkora nagy marha?
Csak lohol arra, amerre farka mutat,
hegyen-völgyön át, ha nem leli az utat.

S emlékszel-e arra, mondd, barátom, János,
hogy a férfinek a magány ingoványos,
elmerülhet benne, mélyre húzza a láp,
ha nincsen, akinek énekelje dalát?

S mondjátok meg nekem, ti kedves többiek,
vajon Robinson-mód élnie hogy lehet
az embernek hosszan egy szigetre zárva,
ha nincs kiút onnan, és a szíve árva?

Már újra megalapozták...

          (Kányádi Sándor: Már megalapozták...  1987)
Már újra megalapozták,
divatjamúlt, egyszer felszedett síneit
újra lerakták,
és már zakatol rajta a
múlt századbeli rémvonat.

Megint az a kérdés:
talpfáiból mikor lesz barikád

Akit szeretnek, értékes

Akit szeretnek, csak értékes lehet.
Értéktelen vagyok, mert senki nem szeret.
A lelkem sivár, mint sötétben a tenger,
mint sarki jégmező, amely küldi a telet.

Sötét a szívem, mint föld alatt a barlang,
ahol a fényhiány harapható,
és csak mély szakadékban, halkan
hullámzik benne egy fekete tó.

Amíg sötétjét fáklyafény nem járja,
ezer csodáját nem láthatja szem,
marad elképzelt rémek vad tárháza,
amelyben az álom eltorzulva leng.

Akit szeretnek, értékes ember.
Fényt derít szívére szeretet,
rémek közé, ha belépni nem mer
senki, sötétben élni nem lehet.


Hiányzol

a bőröm alól,
lélegzetvételemből,
hogy nem ülsz ott gondolataim között.
Palotákat építek a hiányból,
de minek, ha leendő lakója
belőlem már régen kiköltözött?

Azon jár agyam néha,
igaz sem volt az egész.
csak tudatom volt olyan léha,
játszi, hogy ilyen merész
álemlékeket generált fejemben,
legyen min rágódnom egy életen át:
"ha nincs, hát majd megteremtem
az egyszer volt boldogság mítoszát!"

Elássa

Csak lassan
jut az ember
odáig,
hogy élni
nem érdemes,
belássa.

Nincsen
semmi rendben
sokáig,
reményeit
véglegesen
elássa.