2017. május 25., csütörtök

Cipelte míg a csúcsra ért.
Ott ledobta a válláról, hogy megpihenjen.
Most a lejtőn rohan
nyomában a görgeteggel.

Talán

Talán, ha lépne még, ha menne
innen el, a végtelenbe,
vagy a szomszéd sarokig csupán!
Ne üljön itt ilyen bután!

Talán, ha megmozdulna végre,
nem csak bámulna az égre!
Ha földre vetné tekintetét,
megláthatná, hogy ennyi elég.

Talán, ha előre nézne, és nem hátra,
újra kinyitna a nagyvilágra,
nem ásná mélyre el magát.
Talán akkor. De csak talán.

A fal

Két külön kamrában
káromoljuk sorsunk.
Nem hiszünk karmában,
de előre szóltunk,
nem tudjuk, hogy meddig
nem lesz fal közöttünk,
hétfőig vagy keddig,
s megyünk, ahogy jöttünk.

Fel is épült a fal
kevertünk habarcsot.
Nem sokára, hamar
kezdtük el a harcot,
tudni azt sem lehet,
melyikünk tervezte,
mégis ez a fal lett
a szerelem veszte.

Téridőn kívül

Kiestem térből, időből megint,
és ehhez még más világba sem kellett mennem.
Az elme persze rendszeresen megint,
és nyilván nem másutt a hiba, csak bennem.
Lisszabon utcáin jártam, ahol
narancs potyogott a kertben,
és onnan rángatott vissza a kor,
hogy a valóban ébredjek leverten.

Harminc éve élek harci övezetben
folytonosan két katasztrófa között,
békémet még soha meg nem leltem,
a háború belém költözött;
zaklat éjjel, és a villamoson,
nincsen sehol előle menedék,
álmaimban agyamba oson,
életet zabál két pofára,
és bendőjét tölteni sohasem elég.

Se bent, sem kívül nincsen magyarázat,
kibillent az egész felfordult világ.
Nincs, ami lehúzhatná az ilyen lázat,
amely a lelken minden réteget kirág,
hogy végül lyukacsos lesz,
mint az ementáli,
és a belé dőlő szennynek
nem tud ellenállni,
ha nincsen tapasz,
amely erős, mint az élet,
hogy összefogja a ravasz
mocsok ellen a végső menedéket.

Álmaimban a virágok földjén jártam,
ahol Karácsony volt, és sütött a Nap,
és amíg a narancsillatban álltam,
nem volt nálam senki boldogtalanabb.

2017. május 24., szerda

Két disztichon

Folyton félre verem magamat már, mint a harangot,
költő dolga e hars, zengő félreverés.

Újra a mocskok vágják zsebre a földet, a bankot.
Nem jut semmi nekünk, tán csak a puszta levés.

Tömegközlekedés

hangosan zörög és
rázkódik a kaszni
a motor úgy hörög
jó volna egyszer jól utazni
így nem érünk soha
csak holnap estére
vágyom, mint a csoda
arra a feketére
a torkom kiszáradt
zavaros a fejem
sosem lennék fáradt
ha ő lenne a nejem
a ruháját nézem
csinos ez a fazon
kívánja minden részem
megbillen a kalapom
igazítok rajta
tovább zötyög a kaszni
nem vagyok olyan fajta
ma sem fogok elkésni.

2017. május 23., kedd

Távolodón, halványodva

Szerettelek olyan híven,
mint az árnyék a narancsfát
Cordobában kint, a földön,
ahol érve hull a narancs;
ahogyan szél a légnyomást,
patak vizét fürge pisztráng,
langy esőt a megrepedt föld.

Most siratlak olyan tisztán,
mint a víz a patakmedret,
mint Izoldát sírja Trisztán,
vagy Orfeusz bűvös lantja
mely Hadesz urát meghatja,
szólt, de hogyha visszanézne
a dalnok, az éjbe szédül.

Visszanézni nincs értelme,
és előttem sincs már semmi,
"köd mögöttem és előttem",
semmibe készül az elme,
csak az az egy röpke óra,
az világol, mint toronyban
éji tenger partján a fény
halványodva, távolodón.