2017. február 28., kedd

Halászunk

Hajnalonként kezdtek evezni párban
– Nap se' szállott még föl az égre akkor –
horgukat, hogy vízre kivetve várnak
majd a fogásra.

Part felől fújt szél kora reggelenként.
Délre szélcsend szállt le a vízre aztán,
szó se' hallott, és evező se' csobbant.
Vártak a halra.

És ez így ment. Napra a Nap megint kelt,
ők eveztek, majd a fogásra vártak,
végül aztán este a partra értek.
Hal nem adódott.

Elszegődött tőle a párja végül
más hajóhoz, hátha a jó szerencsét
megtalálná rajta az életében.
Így tesz az ember.

És ez ismert: küzd a halász a hallal,
majd kifogván, már kievezne véle.
Cápa jön sok, húst lezabálni róla,
csontja marad csak.

Él az ember. Néha, ha van segítség,
nincs szerencsénk, és ha az alkalom jön,
nincs segítség. Küzdeni mindhiába:
ennyi az élet.

2017. február 27., hétfő

A végen

Itt ér véget a sínpár, ahol élek.
Távolabbra már nem jár el vonat.
A jövőtől semmit nem remélek,
errefelé ritkán látogat
akárki ember fia.

A töltés innen már a homokba vész,
sosem merészkedett senki tovább.
A párkányokon itt nincs sárgaréz,
az ember-faj másutt szaporább,
a lét itt atrófia.

Nap veri a pusztát, ameddig ellátsz.
A buckák közt csontok fehérlenek.
Ha a magány és csend amit imádsz,
a homokdűnéken megleled,
csak nagyon meg ne bánjad!

Hónapok óta várom a váltást,
amely talán már el sem jön soha.
élet-e az, hogy többé ne láss mást,
mint a semmit? Mégse mész, noha
már nem bírod a tájat.

Szürke a reggel

Szürkül a reggel,
vége a télnek,
de a szívünkben
bús dalok égnek.
Tarka madárszó
nem zeng a dalban,
fekete zászló
leng szakadatlan.

Haj, ha a régi,
friss tavasz lenne,
földi, vagy égi
szerelem benne!
Haj, ha egyszer még
újra virulna
szívünk, és élnénk
összesimulva!

Szürke a reggel,
halkul az ének,
jönnek sereggel
folyton az évek,
Már nem remélünk,
nem vagyunk épek,
csendesen élünk
akár a vének.

2017. február 26., vasárnap

Csak az borzaszt

Engem csak az borzaszt a halálban,
hogy nem éltem még eleget én.
Boldog szerelmessé még soha sem váltam,
s azzá válni már nincs is remény.

Engem csak az borzaszt a halálban,
hogy utána már nincsen tovább,
mindegy, addig mit, hogyan csináltam,
elmés voltam-e, vagy ostobább.

Engem csak az borzaszt a halálban,
sokszor érzem, már meghaltam én,
már átölel a feledés lágyan,
fakul a lét, mint a gyertyafény,
pedig eddig haza sem találtam.
Utat keres minden költemény.

Tönkre téve

Fáspincében öreg fatönk,
fejszével összehasogatott.
Hogyha rácsapsz, a pince döng,
de változást ez sem hozott.

Tűzifa hever halomban
a fáspince földes fenekén.
Bár nem látszik, folyton romban
düledezik a te meg én.

Tettem szívem párszor tönkre
fejszével hasogatni fel.
Miért lettem sorsom ökre,
a kérdésre a csend felel.

Fáspincében öreg fatönk,
a végén majd ketté hasad.
Az ember végül már nem dühöng,
szárnyalna, s pincébe ragad.

2017. február 25., szombat

Szobám tárgyai

Az én szobámban énekelnek a tárgyak,
szürke, füstös rőzse-dalokat.
Éjszakánként az árnyak mind oda járnak,
léptük éj-szövetet hasogat.

Késő éjszakáig ég mindig a lámpa,
a sötétet zene űzi el.
Az ablak zárva, bár nem lóg eső lába,
úgysincs madár ami csiripel.

De amikor eljön hozzám az unokám,
szobám átjárja a levegő,
és a busz berregését is kibírom ám!
Azt szereti a kis fecsegő.

És olyankor megint dalolnak a tárgyak
pattogós, vidám busz-dalogat,
padlómon villamos és dömperek járnak.
tőlük a fejem sem hasogat.

Bocsássatok meg nekik!

Bocsássatok meg nekik!
Nem tudják, mit cselekednek,
ha átlépik a földön fekvőt,
azt gondolván, részeg.

Bocsássatok meg nekik,
ha gonoszságuk árad!
Nem tudják, hogy gonoszsággal
nem építhetnek várat.

Bocsássatok meg nekik,
ha út szélére löknek,
szájukban összegyűlt nyállal
arcotokba köpnek!

Bocsássatok meg nekik,
amíg van, aki megbocsáthat!
A gonosznak nincs kegyelem,
de nálatok a bocsánat!