2016. december 5., hétfő

Fejbe verten

Fejbe vert egy gondolat:
szerelem nélkül nem vagy szabad.
Ha a szerelem távol jár,
az ember dobozba zárt madár.

Nem vagy szerelmes? Akkor ez tény:
szívedben nincsen semmi fény,
Szeretsz? Az gyakran gyötrelem.
Veled is van így, nem csak velem.

Bennem zakatol e két dolog,
amint munkába ballagok,
illetve oda visz a vonat.
Feledni kéne e gondokat!

De ha a szerelmet elfeledem,
mire lesz jó az életem?
Hogyha nem jönne vissza már,
majd eljön helyette a halál.


2016. december 4., vasárnap

Kétségek között

Motoszkál bennem a gondolat:
van, amit mondani nem szabad.
Pár dolgot bölcsen elhallgatok,
jobban élek úgy meg holnapot?

Ha nem írom le, ami bennem volt,
élő maradhatott volna a holt?
Ha nem mondom ki, és bennem ragad,
rab lennék-e vajon ma, vagy szabad?

E kérdés gyötör folytonosan.
Én vagyok, aki pokolba rohan?
Mérgezi létem a bűntudat:
magamtól zártam el az utat?

Ha kétségeimet elhallgatom,
mivé lesz akkor a bizalom?
Nem vádolok, ez nem is vitás:
eleve én vagyok csak a hibás.

De hogyha e hiba elmarad,
meddig maradhatok szabad?
Hogyha a kétely meg sem fogan,
életem semmibe nem rohan?

Értelmetlen, ezt jól tudom,
mert ma már mindettől távolodom,
de nem hagy nyugton a gondolat.
Önsors-rontónak érzem magamat.

Hajnalban forgok az ágyamon,
mert magamat már nem áltatom:
csak hosszabbodnak az éjjelek,
és hidegebb lesz, ha fölkelek.

2016. december 3., szombat

F.J-hoz

Mondd, kedves Jánosom,
tényleg nagyon kivagy?
Agyamon átoson,
bár már gyakran kihagy,
mi a fészkes francnak
veszünk mi virágot
néha még olyannak,
aki szíven rágott?

Mondd, kedves Jánosom,
hogy ízlik az élet
a hideg vánkoson?
Én azért nem félek,
hogy majd csak kimászol.
Tégy meg, amit tehetsz,
majd jobban vigyázol,
(ha bele nem gebedsz).

Mondd, kedves Jánosom,
minek a sok betű?
Kínokon álmokon
úgyis majd a tetü,
vagy egy patkány rág csak,
hogyha majd a földbe
sekély gödröt vágtak,
s ránk szólnak, hogy "född be!"

Mondd, kedves, Jánosom!
De minek folytassam?
Csak idődet lopom,
hogy ezt elolvassad,
pedig nincs értelme,
vagy alig van annyi,
hogy ne itt kellene
éppen abbahagyni.

A bálázó gépen

az első sor Seamus Heaney: A Bálázó c. versének első sora, Gerevich András fordításában

"A bálázó naphosszat kattogott",
egy legény állt fenn rajta;
a szájába villával adogatott
szalmát. Félbe se hagyta,

bár elérkezett az ebédidő.
A Nap fönnjárt az égen.
Mégsem merült ki a tüdő,
az izom. Nem is volt régen.

Pillanat volt a kihagyás.
A villa beleesett
a bálázóba. Földindulás!
Mentsük a gépezetet!

A legény a villa után kapott,
a karja veszett oda.
A gépből a piros vér kicsapott.
Hogy él még, az is csoda.

A bálázó később is kattogott.
A szájához más került,
sokan sérültek, haltak meg ott.
Emléküket becsüld!

Ősz-végi pusztaságban

                   Seamus Heaney: Lounghanure III.

Valaha kerestem országodat,
de ma már e földiben sem hiszek,
noha megőriztem jószágodat,
hiába törtek rám szelek, vizek.

Tudom, élhet a lelkekben itt lent,
törékenyen, víz színén csillanón,
de én nem várom, hogy nekem legyen
a fény felszínén szárnyaló hajóm.

Teremtésedbe én belenéztem,
és valód az arcomba röhögött
nyerítve: hogyan, hogy ezt nem értem?!
Faló tartalmaz ennyi görögöt!
Mi végre mindez, többé nem kérdem,
míg rám nem dobják a fagyos rögöt.

Akkor majd meghaltam

Hogyha már nem bujkálsz benne minden dalban,
nem felejtem többé, hogy mit is akartam,
mert arcod nem villan helyette eszembe,
ceruzám tétován többé nem teszem le,
amikor nem nézek majd föl már az égre,
hogy alakod mögött meglássam, még kék-e,
amikor homályos, ködös, téli éjen
nem jövök rá, hogy nem te jössz szembe mégsem,
hogyha három percnyi szusszanás-szünetben
nem te leszel első már képzeletemben,
ha többé nem mondom ki nevedet halkan,
én csak addig éltem. És akkor meghaltam.

2016. december 1., csütörtök

Olvaslak

Soha nem szűnök meg olvasni téged.
Az ember ítéletében téved,
de ebben én nem, biztosra veszem.
Minden versed is te vagy nekem.

Magamat írom rímes versbe.
Ez lehet kézenfekvő is, persze,
noha az írás én sem magam vagyok:
ezek kiragadott gondolatok.

De az ember elmegy, az írás marad,
hát gondold meg, milyennek mutatod magad!
Szebbnek? Csúnyábbnak, mint a tervben?
Hiszem, az igazság áll a jó versben.

Soha nem szűnök meg írni rólad.
A hiány jégtömbje majd elolvad,
egyszer kiszárad a bánat-tenger,
marad, ami volt, maga az ember.