2009. április 23., csütörtök

13. havi

Nem ez az első eset, amikor azt olvasom, hallom, hogy "miért sírnak a köztisztviselők (közalkalmazottak), hiszen milyen jó fizetésük, biztos állásuk van. (Meg sem érdemlik)".
Ha csak a közalkalmazottakat nézzük, ebbe a körbe ugye gépkocsi vezetőtől fűtőn keresztül sokan tartoznak, például tanárok, orvosok (egy része), nővérek stb. stb. tehát nem csak "levet hűtő" (=léhűtő) irodai könyökkoptatók.
Konkrétan a 13. havi zsozsóval az a helyzet, hogy  anno,  még dacumál, :) amikor a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényt a parlament elfogadta, éppen mindenki, aki élt és mozgott, (és volt persze egy kis esze, meg képzettsége), kézzel-lábbal menekült a közhivatalokból, mivel abból nem lehetett megélni. Az üzleti szférában ugyanis a 90-es évek első felében még infláció-követő volt a bér, a közszférában pedig nem.
Ezt utóbbi állításom igazságát a saját bőrömön tapasztaltam, mert '91.-'96.-ig köztisztviselőként dolgoztam, és csak mire a lakásomat is kisebbre kellett cserélnem, szántam rá magam, hogy átmenjek egy magáncéghez (tehát most volt egy kis eszem: öndícséret - hiszen elmentem, vagy eszetlen voltam (vagyok), hiszen csak akkor, amikor már nem tudtam mást csinálni?).  Ez a váltás akkor 40% (mondom: negyven százalék!) fizetés emelést eredményezett egyik hónapról a másikra. Az ilyen jellegű "agyelszívás" csökkentésére találta ki a kormány 1992.-ben (tehát még a "polgári" - MDF), hogy a köztisztviselői pályát élethivatássá teszi. Mivel a törvény egy hadsereg kötelezettséget írt elő (amelyek mindegyike ma is hatályban van), adott néhány kedvezményt is: így pl. csak akkor szabad kirúgni köztisztviselőt, ha nem dolgozik :), vagy, ha megszűnik a munkahelye, és nem fogadja el a számára felkínált másik, hasonló munkakört a lakóhelyétől 200 km-re :) stb...)
Ekkor szavazta meg a "polgári" parlament a "polgári" Boros kormánya által előkészített törvényt 13. havi fizetésestül.
A 90-es években osztánnék a meglóduló inflációt - az akkori "üzleti szféra" fizetéseivel ellentétben - nem követte a közszféra fizetése. Mint mondtam, ezért kellett eladnom lakásomat, kisebbet venni és a különbözetet (ugye adózás után!) a felgyűlt közüzemi tartozások kifizetésére fordítani. Valamint, persze, otthagytam azt a munkát, amit egyébként szerettem is, mert mindkét tanult mesterségemet alkalmazhattam (egy fizetésért).

Most valami hasonló következik: még meg sem indultak a beharangozott szigorítások, már megint adósságspirálba kerültem a közüzemi tartozásaim miatt. Már ismét fölvetődött, hogy kisebbre kellene cserélni a lakásunkat (két diplomám van, az elmúlt 28 évben folyamatosan dolgoztam).

Az illetményalapot 1992.-ban a törvény 15000 eFT-ban állapította meg. Ebből számítják a köztisztviselő illetményét, a végzettségtől és a munkában eltöltött évektől függő szorzókkal. Ettől csak igen ritkán lehet eltérni; max 20%-ot,  igen kevesek esetében fölfelé, de lefelé szabad, hiszen ma már "bértömeg gazdálkodás" van a költségvetési intézményben: ennyi az éves összeg, amit illetményre fordíthatsz, aztán majd második félévtől csökkentjük is a keretedet. 

Na szóval, az illetményalap 2000-ben 28150 Ft volt, 2002-ben (10 év után) 33000 Ft-ra emelkedett. Ekkor a végzettségtől és szolgálati időtől függő szorzók módosultak, így a köztisztviselők esetében 50% körüli illetmény emelésre került sor.
Idén az illetményalap 38500 Ft. 6-8 szolgálati év után ennek 3.8-szorosa az illetmény (tessék kiszorozni, ha érdekel az összeg!).
 2006 óta a köztisztviselők reálbére is csökken, csak 2008-ban volt emelés (annak idején a törvény évenkénti felülvizsgálatot irányzott elő, a "lehetőségekhez képest"), de a 2008-as emelés is csak infláció-követő volt, az én esetemben havi 5000 (!) Ft.

Na most egy kicsit a saját munkahelyemről és számolgassunk!

Az elmúlt évben 2-en mentek el a 10 fős osztályunkról; év végéig további 2 fővel csökken a létszámunk. Ugye, ha a munka mennyisége azonos (vegyük 1-nek) , ez (1/(10-4))/(1/10)=10/6=5/3-os teljesítményt, azaz 66%-os teljesítmény növekedést kíván a megmaradók esetében (általános iskola 7. oszt matematika :) ) - hiszen létszámstop van. Erre még mondhatnók, hogy egyéni szoc.-pol. probléma, csak a mi osztályunkat érinti, de nem, hiszen máshol is mennek nyögdíjba emberek, és helyükre máshol sem vesznek föl új dolgozót, tehát ha maradna a munka mennyisége, akkor is nő az elvárt teljesítmény, azaz csökken az egységnyi munkáért fizetett járandóság a közszférában. Eddig követhető?
Az éves fizetés mindemellett csökken - ha a 13. havi fizetést nézzük, 1/13-ával: Ez 7,7%-os nominál jövedelem csökkenést jelent 66%-os teljesítmény-követelmény növekedése mellett.
A 7,7%-os nominál illetmény csökkenés azt jelenti, hogy ha a tavalyi teljesítményt nyújtanánk (és ezért nem rúgnának ki), akkor is 7,7%-al kapnánk kapnánk kevesebb illetményt, egységnyi elvégzett munka után, mint tavaly. Ez minden, a saját területén jó teljesítményt nyújtani képes, gyakorlott köztisztviselőre vonatkozik, aki már vagy 6-8 évet eltöltött a közigazgatásban, hiszen az ő havi illetményük, nem a kezdő 1-2 éves gyakornokoké megy 150000Ft fölé.
Ha a munkamennyiség a tavalyihoz képest állandó maradna, e két szám egybevetéséből számítható, hogy az egységnyi munkamennyiségért (bármi is legyen az) fizetett nominális illetmény a mi osztályunkon minden dolgozója esetében (egyenletes terhelésnél)
                                            100/160*12/13=0,57
a tavalyihoz képest!
Érdekesek a számok? Tessék utána számolni!
És , ugye az infláció mértéke csökken (ez a hír), csak az árak emelkednek folyamatosan (hiszen nem az árak, hanem az áremelkedés mértéke - első derivált! - csökken).

Ezt a jelenséget régebben a kizsákmányolás mértékének növekedésének szokták nevezni. És ebből a tekintetből tökmindegy, hogy a munkáltatód magánvállalkozó, magántulajdonban lévő egyéb vállalati forma, vagy az állam.

A jelenlegi tervek alapján (4 napos munkahét) a közigazgatásban 20%-kal fog csökkenni a munkaidő (persze az illetmény is!), azaz a teljes közigazgatásban minimum 20%-kal megnő az egyes ügyek átfutási ideje. Ez hagyján, de a tűzoltók csak a hét 5 napján mennek tüzet oltani, vagy minden héten egy napot ingyen dolgoznak? Hová tetszenek vinni a gyereket pénteken, ha csak csütörtökig tart nyitva az óvoda, bölcsőde vagy iskola (most csak az állami intézményekről beszélek, nem a magán- és egyháziakról, rájuk nem vonatkozik kötelezően a munkaidő csökkenés)? A háziorvosoknál már jelenleg is mindig munkaidő vége utánra csúszik a rendelés befejezése. Ha a heti öt munkanapból egy kimarad, torlódás lép föl: hiszen csökken az áteresztő képesség, azonos áramlat mellett, egyértelműen folyamatosan növekedni fog a várakozási sor. Ugyanez érvényes a különböző fontosságú műtétekre, köztük az életmentő beavatkozásokra is. Vagy azokat is fizetés nélkül lássa el a sebész? Tessék csak tovább gondolni más területeken!
 

2009. április 19., vasárnap

Ami leginkább zavar


Apr 18, '09 4:51 AM
az, ahogyan árad a szenny. lassan már nem is csak a számig ér, de a torkomba folyik, és fuldoklok tőle. Én 28 éve folyamatosan dolgozom, azok a szerencsések közé tartozom, akiknek kis hazában mindig volt munkájuk - és fizetésük is - ráadásul (nagy) megalkuvásokat sem kellett tennem, mert (többnyire) mindig valamely tanult mesterségemet folytathattam. Igaz, ebbe az is beletartozott, hogy menetközben egyszer alaposan irányt váltottam - hogy ez jó vagy rossz ötlet volt-e, soha sem derül ki.
Elég nagy családom van, és - részben ennek következtében - a legutóbbi időkig én voltam az egyetlen kereső. 3 gyereket juttattam el a diplomáig, 2 fogyatékos gyereket nevelek, legalább egyiküket életem végéig kell tartanom.
Több krízist megéltünk a "rendszerváltás" óta eltelt években, volt, amikor csak úgy úsztuk meg az összeomlást, hogy eladtuk a lakásunkat, kisebbet vettünk, és a különbözetből kifizettük a közüzemi tartozásainkat. Most megint valami hasonló elé nézek. Mindezt úgy, hogy sokak által irigyelt munkahelyen - eddig még - stabil, és nem rossznak mondható (?) jövedelemért dolgozom.
Mindeközben mindenféle orbánok és gyurcsányok szörföznek a szenny hullámain, váltogatják egymást a bársonyszékekben, mint a gatyát szokta az ember, de mire ismét lecserélik, már bűzlenek. Talán használni kellene a papírt!
Az utcákon a "takaroggy" harsog, és Isten nevében fröcskölő indulattal verik be egymás fejét az emberek, ütlegelik az "Őrzünk és védünk" feliratú pajzsokat, amelyek kit is őriznek és védenek?
Lassan, vagy már régebben ismét a "fortélyos félelem igazgat bennünket, nem csalóka remény", és "hálnak az utcán". Szó szerint visszatérnek a Hazám szavai a népbetegségektől a csecsemőhalálig, és "szájam szélén árad már a sár", mint Villonnál. "Ránk lehel a tátott tőke sárga szája és párás büdösségfelhő lep bennünket el". Ez képes beszéd? Nem: szó szerint igaz és folyamatosan látható.
EZT hozta a szabad, demokratikus rendszer. Az elmúl 20 évben lehetett építeni autópályát és völgyhidat, de nem lehetett értelmes életet teremteni ebben az országban. Lehetett vásárolni plazmatévét és autót, de nem kapsz a pénzedért hó végén kenyeret, mert "kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp a semmiért".
A szüleimnek már a hatvanas-hetvenes években, nekem a nyolcvanas évektől folyamatosan azt harsogják "vezetőink", hogy dolgozzunk jobban és többet. Ők is, én is világ életünkben beosztottak voltunk, mindig azt a munkát végeztük, amit a főnökünk ránk bízott. Akkor hol is van a gond? Esetleg nem olyan embereket kellene végre megbízni ennek a közösségnek - mert égiscsak közösség ez a többfelé szakított társadalom - vezetésével, akik nem csak saját kőbányáikat, szőlőhegyeiket és pénztárcáikat nézik?
Nézhetik miattam azt IS, de a munkájukat végezzék el, legalább olyan színvonalon - vagyis a tökéletesség nem követelmény(!) - ahogyan én végzem a sajátomat!
Ha én egyszer elrontok valamit, megkapom érte a letolást. Ha kétszer-háromszor rontok el dolgokat, ezt a jövedelmem bánja. Ha rendszeresen, tíz tizenöt éven keresztül dolgoztam volna eredménytelenül.... Hopp, ez ugyebár az én esetemben nem lehetséges, mert már az első pár hónap múlva elküldenének...melegebb éghajlatra.
Nálunk a vezető közgaszdászok, politikusok és képviselőink 25 éve dolgoznak(?) eredménytelenül. Időnkent lecseréljük őket, majd visszajönnek más néven, aspirálnak más alakban, alakot és színt váltanak, mint a kaméleon.
A "baloldali" párt bohócot csinál a jelöltjéből, mikor szerencsétlennel ország-világ előtt énekelteti azt az Internacionálét, amiben már a párt balos része sem hisz, ez a szerencsétlen meg soha meg se tanulta a szövegét. A "jobboldali" párt vezetője előbb a "csuhásokat" mocskolja az ország házában, majd pár évre rá a szagos misén feszít az első sorban, és a lagundorítóbb papos kenetteljes módon osztja az "erkölcsöt" a pódiumról. Ja kérem, ha Isten valakinek pozíciót ad, rögtön ihletet is ad hozzá. Így lesz Saulusból Paulus, aki ismét szirénhangokkal próbál újabb szőlőhegyeket varázsolni magának. Ez volt az a politikus, aki úgy adott lakástámogatást, hogy annál többet kapott valaki a "közösből" - hiszen az államnak csak annyi pénze van, amit az adófizetők összeadnak - minnél több "saját ereje" volt a kérelmezőnek.
És az inga a kútban csak leng tovább... A baj, csak az, hogy mi fekszünk az alján, és már nem is centiméterekre van a penge a testünktől, de bele is mar.
Még egy libikókát nem bír ki ez az ország. Én meg lassan ismét csődöt jelentek, vagy fogom a családom és új életet kezdek valahol a világ másik, élhetőbb végén.

2009. április 6., hétfő

Futóbérlet


Apr 6, '09 8:07 AM

Tudjuk, hogy a mai kor emberére - kivált a nagy városokban lakókra - jellemző, hogy egyre kevesebb testmozgást végeznek. Ennek számos egészségügyi következménye van a légzőúti megbetegedésektől kezdve a szív- és érrendszeri betegségeken át a mozgásszerviekig sokféle rendellenesség kockázata megnő a mozgásszegény életmóddal. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy pár hét, és indul a strandszezon: itt az ideje tehát, hogy a téli  henyélés során felszedett kilókat leadjuk. Ennek egyik módszere a Bajnai féle bokros csomag, míg a Budapesti Közlekedési Vállalat - úgy tűnik - más megközelítést alkalmaz.
Minden jel arra vall, hogy a BKV, nagyszerű, új egészségvédő programmal támogatja a kormány egészségvédő intézkedéseit. Ezt az új, altruista programot olyan önzetlen módon, minden hírverést nélkülözve indította, hogy semmilyen sajtóesemény nem előzte meg a program indítását, sőt a vállalat alkalmazottai is példás fegyelemről tettek tanubizonyságot, hiszen a program pontos céljairól, és elemeiről semmi nem szivárgott ki a mai napig.
Meg nem erősített forrás szerint a bérlettulajdonosok a személyszállítási szerződés mellé egy ideje futóbérletet is kapnak. A tömegközlekedési járatok a továbbiakban minden - vagy egyes kijelölt - vonalakon havonta egy-két alkalommal, előre nem látható időpontokban üzemzavart szimulálnak, lehetőleg a kora reggeli órákban, hogy az utazó közönségnek legalább néhány tagját sikerüljön rábírni a testmozgásra. Így történt ez egy hónapja is, és a mai napon is. A villamos szinte méterre az előző alkalommal egyező helyen szimulált üzemzavart, így nem volt vitás, ahhoz, hogy munkaidő kezdetére a munkahelyemre érjek, a már évezredek óta bevált módszerhez kellett folyamodni. Ez a módszer már azok az idők előtt is évezredek (évmilliók?) óta használatos volt, mielőtt elnevezték volna: még tervezve sem voltak a majdani apostolok, mikor az emberek (már amióta a Földön megjelentek) az ő majdani lovukat használták közlekedésre. Nem is híztak el!
A fenti következtetés helytállósága nyilvánvaló: Bizonyításához a matematikából ismert indirekt módszert alkalmazzuk, és feltételezzülk a tétel ellenkezőjét: Tegyük tehát fel, hogy a sorozatos meghibásodások nem előre tervezett, szándékos események. Ebből az következik, hogy
1., a Budapesti Közlekedési Vállalat járműállománya olyan mértékben leromlott műszakilag, hogy vonalanként minimum havi egy meghibásodással kell számolni statisztikai átlagban.
2., mindemellett a Budapesti Közlekedési Vállalat vezetője magasan tesz rá, hogy a közlekedés biztonság megőrzése érdekében - tekintetbe véve járműállománya leromlott műszaki helyzetét - napi szinten műszaki átvizsgálást végeztessen a forgalomba állított járműveken.
Mivel e két premissza külön-külön is képtelenség, együttesen pedig elképzelhetetlen, a leírt jelenségre nem marad más magyarázat, csak az általam a fentebbiekben vázolt. Qoud erat demonstrandum (Íme, ami bizonyítandó volt).
Ugyan egy kérdés még nyitva marad, de az én szellemi kapacitásom véges, ezért a BKV illetékesének válaszát várom: vajon ez az immár rendszeressé váló reggeli testmozgás használ-e annyit az egészségnek, mint amennyit a csúcsforgalomban araszolgató gépkocsik kipufogó gázainak belélegzése árt? Feltehetően a program bevezetése előtt e kérdést is megvizsgálta a Budapesti Közlekedési Vállalat méltán elismert szakgárdája, és a legközelebbi jegyellenőr-eligazítás után minden ellenőr részletekbe menő tájékoztatást fog tudni nyújtani a program egyes elemeinek egymásra épüléséről és a várható eredményről.
Hajrá BKV!

2009. április 5., vasárnap

Szabad hazában szabadon

Ez az a "másik" történet, ami az eszemben jár egy jó ideje, bár volt már, hogy elfeledtem egy időre. Előre bocsátom, hogy különösebb "célom" nincsen közlésével, de nem akarom, hogy elszálljon teljes egészében, mert amellett, hogy saját naivitásomat tükrözi, számomra ez volt az a pillanat, amikor nem csak "tükör által, homályosan", hanem a maga pőre valóságában pillantottam bele hazám működésének zsigereibe.
Most, hogy nekilátok leírni, döbbenek rá, nem tudok visszaemlékezni, mikor is történt ez a történet. Maradjunk annyiban, hogy a 70-es évek közepén jártunk, és én valamiféle táborban voltam almát szedni a felső Tisza vidékén (már amit mostanság itthon felső Tiszának nevezhetünk). A második hét végére esett egy unokahúgom lakodalma, amelyre a családunk hivatalos volt az ország átellenes végében lévő Csurgóra. Ezért én egy nappal a tábor vége előtt Budapestre utaztam, hogy másnap tovább mehessek, mert szüleimet egyik nagybátyám családja vitte el már péntek reggel, de én nem fértem volna be már a kocsiba, így az volt a terv, hogy vonaton megyek utánuk.
Igen ám, de mire szombaton reggel fölébredtem, minden normális vonat elment. Ja kérem, eléggé későn "találtam elaludni".  Így dél elmúlt, mire vonatra szálltam Szombathely felé, ahonnan busszal terveztem tovább menni. Ahogyan elhagytuk a Balatont, határőrök szálltak a vonatra, és végigigazolták a - ki tudja, milyen szempontok szerint - gyanúsnak talált embereket. Például engem is. Kérdezték, hova megyek, mondtam, hogy Nagykanizsára, onnan busszal csurgóra lakodalomba. A személyi igazolványom mellé rögtön adtam a meghívót is, hogy erre a címre megyek, és hogy várnak. Nem kekeckedtek, hanem tovább mentek. Ahogyan befutott a vonat Kanizsára és leszálltam az állomáson, egy kis mitugrász határőr hadnagy - lehetett tán 2 évvel idősebb nálam - és egy kíséretében lévő határőr - ő fegyveres volt - lépett hozzám. Bevillantotta a BM-es igazolványát, arra emlékszem, hogy egy piros csíkkal volt átlósan áthúzva, és elkérte az enyémet. Mármint a személyimet. Közben kérdezte, hova tartok. Neki is mondtam, hogy Csurgóra az unokahúgom esküvőjére. Erre közölt velem, hogy menjek utána. A kísérő pedig beállt mögém, így libasorban masíroztunk be az állomás épületbe. Úgy emlékszem, a fő várócsarnok egyik sarkában volt egy ajtó, ami úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy gyalulatlan, göcsörtös deszkákból volt összeróva, átlósan rájuk szegezett deszka tartotta össze őket, szabályosan, mint a jobb budik ajtaját a kert végében. Ezen az ajtóm ment előre a hadnagyocska. Ahogy beléptünk rajta, a kísérőm kint maradt, de az ajtó másik oldalán megláttam egy páncélszekrény méretű embert, aki ahogyan becsukta mögöttünk az ajtót, beállt elé, enyhe terpesben, készenlétben. Nyilván arra készült fel, hogy a veszélyes rendszerellenség esetleg kitöréssel próbálkozik. Az ajtótól egy lépcső vezetett fölfelé, ha jól emlékszem, jobbra elkanyarodva, és ablakai nem voltak az egy ember szélességű lépcsőháznak, csak alulról, a deszkaajtó résein a várócsarnokból szűrődött be a fény, de azért nem volt koromsötét. A lépcső tetején egy üres iroda-félébe jutottunk. Egy íróasztal volt az ajtóval szemközti fal előtt, a mögötte lévő falon egy a "Magyar Népköztársaság" közigazgatási térképe lógott - pont olyan, vagy legalábbis igen hasonló a földrajz órákról ismerthez. Az asztal mögött egy tiszt ült, a rendfokozatára már nem emlékszem, lehet, akkor sem jegyeztem meg, mert meg kell vallanom, kezdtem beszarni. Nem tudtam, miért, és mi történik. Alighanem még középiskolás lehettem, ha most jól belegondolok.
Az asztalon egy az ócskábbik kémfilmekből és a "Tavasz tizenhét pillanatá"-hoz hasonló vackokból ismerős ernyős olvasólámpa volt, amivel a gyanusított szemébe lehet világítani, miközben a cigarettafüstöt az arcába kell fújni... A szobában - bár odakint harsogó nyári délután volt - félhomály uralkodott, mert a balra lévő falon ugyan volt két ablak, de a vászonroló mindkettőn olyannyira le volt húzva, hogy kívülről egy árva fénycsík sem hatolt be rajta, és az egyetlen fényforrás ez a lámpa volt. Volt még az asztalon egy piros színű telefon is, aminek különös jellegzetessége volt, hogy nem volt rajta tárcsa.
A kihallgatás során, miután ellenőrizte a tiszt, hogy jól tudom-e nevemet, anyám nevét születési dőmet és lakcímemet, amit ő a személyimből puskázott ki magának, ő is megkérdezte, hova megyek, minek jöttem, és mit akarok. Neki is elmondtam, hogy Csurgóra megyek az unokahúgom esküvőjére. Ezután jöttek a keresztkérdések: Hogy hívják a családot, miért egyedül utazom, és csurgón pontosan hol is lesz az esküvő. Tudnak-e róla a szüleim, hogy oda utazom, és egyáltalán tud-e róla valaki, hogy most hol vagyok? Mondtam neki, hogy csak annyit tudok, hogy Csurgó föterén van egy vendéglő, ott várnak, a család nevét nem tudom, mert az unokahúgom Füredről megy férjhez csurgóra, így az ő családja - akiket ismerek, nem számít, egyébként is tucatnév. A szüleim tegnap autóval oda mentek, stb... De van-e, aki mindezt igazolni is tudja? van-e valaki otthon nálunk, és van-e telefonunk?
Na most. talán más pontosabban belövi az időpontot, hogy mikor lehetett Magyarországon automata hívásokat bonyolítani először telefonon. Én tudom, hogy amikor otthonról valamelyik vidéki rokonnal beszéltünk telefonon, ritkán, abban az időben még nem a rokont, hanem a postát hívtuk fel, majd mintegy húsz perc várakozás után csörögtek vissza a postáról, hpgy kapcsoltáka kért számot. Ebben az esetben ez nem így ment.
Miután közöltem a tiszttel, hogy a szüleim és testvérem nincs otthon, de van egy hetven év körüli nagyanyám, a tiszt fölvette a kagylót, és beéeszólt, hogy kéri a .... számot. Két perc múlva a nagyanyámmal beszélt. (Kellett a két perc nagyanyámnak, mire a kis szobából, vagy a konyhából a telefonhoz ért). Kérdezte tőle, tudja-e hol van az unokája? Háromszor kérdezte meg, mire a nagyanyám megértette, hogy mire kíváncsi, de akkor közölte vele, hogy ő úgy tudja, Csurgón vagyok, lakodalomban, mert miért, a tiszt úrnak valami más információja van, és mi baj történt, és... Alig tudta megnyugtatni.
Elengedtek, simán, mielőtt jól "megmosta a fejemet" a pasas: hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen, hogy így elinduljon otthonról, hogy azt sem tudja, kikhez megy, pontosan hova megy, és igazolni sem tudja, mert mi lett volna, ha nincs otthon a nagyanyám, aki igazolt....
Felbátorodva már meg mertem kérdezni, mielőtt eljöttem, hogy merre kell menni az autóbusz állomásra, amit el is magyarázott - nem bonyolult, de eléggé ritkán jártam addig Nagykanizsán.
Persze már csak az utcán jutott eszembe, hogy de hiszen a zakóm belső zsebében ott van a meghívó a csurgói címmel, a vőlegény nevével, talán még telefonszám is található benne a táviratcím mellett...
Tényleg meg voltam ijedve, na.
A buszpályaudvarra érve, miután - természetesen - a pénztárak zárva voltak, az "Információ" ajtó mögött ugyan ült valaki, vagy három méterre az ablaktól, de rám sem hederített, és a menetrendből hiába próbáltam kideríteni, hogy melyik állásból indul busz Csurgó felé - nem igazán volt tapasztalatom távolsági busz menetrendekkel - odamentem az egyetlen értelmesebbnek tűnő párhoz, akik a néhány csellengő utas közül a legreménytelibbnek látszottak. Egy kimenő ruhában lévő katona beszélgetett ott egy busz mellett egy hasonló korú fiatalemberrel. Köszöntem nekik, és udvariasan megtudakoltam, mondanák meg, hogyan tudhatom meg, milyen autóbusszal jutok el innen Csurgóra.
Válasz helyett a civil ruhás fiatalember bemutatta a már ismert, piros sávos átlóval áthúzott BM igazolványát, és miután - ezúttal ő - hagyta, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem, cserébe elkérte az én igazolványomat. Mondtam neki, hogy a pályaudvaron a kollégái már ellenőriztek, de azt mondta, nem baj, menjek csak vele. Elmentünk valamiféle forgalmi irodához, nem tudom van-e még Szombathelyen a busz pályaudvaron ilyen, úgy él az emlékeiben, mintha egy ftorony lett volna, egy emeleti üvegablakos irodával. Oda ment be az ürge, engem meg kint hagyott a határőrrel, aki szerintem nem volt szolgálatban, bár most már sok minden részlet kiesett, nagyon meg nem óhajtok hozzákölteni.
Valószínűleg tényleg az állomási BM-esekkel beszélhetett telefonon a civilruhás BM-es, mert nemsokára visszaadta az igazolványomat, sőt udvariasan azt is megmutatták, melyik buszra kell szálljak. Közölték velem, hogy ugyan közvetlen járat nem megy Csurgóra, de egy csatlakozás van, ami megvárja ezt a Pécsre(!) induló járatot, és egyébként is, szóltak a kalauznak, szóljon nekem, hol kell átszállnom.
Pénzem kb annyi volt, hogy az útiköltségre elég legyen odáig, hiszen vissza már rokonokkal mentem volna, autóval az előzetes tervek szerint. Megváltottam teahát a jegyemet a bekötő elágazóig, és én is megkértem a kalauzt, szóljon, mikor kell leszállnom. A busz elindult, ment, megállt, újra ment, megállt, már ahogyan a távolsági buszok szoktak. A délutánból közben este lett, majd még estébb, a szürkületből sötét... , amikor egyszer csak egy megállónál minden utas fölállt, elindult az ajtó felé, és kiszállt a buszból, utánuk a kalauz és a sofőr is, majd mindannyian irányt vettek a megállóban lévő vendéglátóipari egység felé. Utolérve a kalauzt, megkérdeztem tőlem, messze van-e még a csurgói csatlakozás, ahol le kell szállnom, és egyébként most mi történik?
Erre a fejéhez kapva mondta, hogy elfelejtett szólni, olyan sokan voltak, egy faluval előbb kellett volna leszállnom, és hogy a mai utolsó járat onnan az a busz volt, amire nem szálltam át...
Gőzöm sincs, ma sem, hol voltam ebben a pillanatban széles e hazában, csak annyit tudok, hogy valahol Kanizsa és Pécs között félúton, egy kocsma előtt, durván egy 50-60 Km-es buszjegyre elegendő pénzzel a zsebemben. Kitalálni sem tudtam, mit csináljak.
Egy, a buszmegállóban álló, idősebb hölggyel beszélgetve meséltem neki a sztorit. Alighanem, azt próbáltam megkérdezni tőle, van-e valami mód innen Csurgóra eljutni. Azt tanácsolta, miután semmi más lehetőséget nem látott, menjek vissza a szembe jövő busszal - amire az a busz várt,  amivel eddig jöttem - Kanizsára, aztán meglátom, mit tudok tenni. Esetleg kerítek egy taxit, és elvitetem magam Csurgóra. Dehát csak annyi pénzem van, ami épp elég Szombathelyig a buszjegyre! Majd csak kifizetik a szüleim Csurgón, ha végre odaérek...
Így is lett. Visszamentem Nagykanizsára a busszal, ahol a hölgy azt is megmutatta, hol van a taxi droszt, és - ugye, kicsi a világ, - szólt a taxisofőrnak, hogy vigyen el Csurgóra: ismerte a sofőrt.
No azért ehhez kellett egy kis szerencs, meg bizalom. Az első "taxis" gyilkosság óta még nem telt el egy-két évnél több, és mondta a hölgy is, meg a taxisofőr is, hogy ha én állítottam volna meg bármelyik kocsit Kanizsán, ki nem visznek a városból...
Így azonban - hogy-hogynem - a kedves hölgy szavára hajlandó elvinni. Soha sem tudom meg, kik voltak ezek az emberek, akik segítettek rajtam. Ekkor már igencsak meg voltam ijedve. Mi lesz, ha nincs is ilyen vendéglő Csurgón? Mi lesz, ha van, de tök sötét, minden zárva, mire odaérünk? Pénzem egy szál sem, a viteldíjamat sem tudom kifizetni, nemhogy hazamenni...
Hamar odaértünk az elágazáshoz, a taxis tudta az utat, rákanyarodtunk a Csurgó felé vezető bekötő útra - azért én eredetileg azt gondoltam, legalább Nagykanizsáról közvetlen buszjárat megy ide - amikor egyszer csak zseblámpával körözni kezdtek előttünk. A taxi megállt, két határőr járőr az országúton, az egyik az én oldalamon lépett az ablakhoz.
Szólnia sem kellett, tekertem le az ablakot, adtam ki rajta a személyi igazolványomat és mellé az esküvői meghívót, mondván, hogy lakodalomba megyek, ide, csurgóra, a főtéri vendéglőbe....
Megnézte a személyiben a képet, meg engem, visszaadta a papírokat, és intett, hogy mehetünk.
El nem tudtam képzelni, mi történt.
Ezután esemény nélkül odaértünk. A násznép a levest fejezte be éppen, mikor megkésve bár, de megérkeztem a lakodalomba. A taxist kifizettük, és ezután tudtam csak meg, miért engedtek be ilyen simán Csurgóra.
Nagybátyám és a szüleim kikombinálták, hogy csak azzal a busszal jöhettem, amivel valójában jöttem is, és kijöttek elém az elágazóig autóval. Miután nem szálltam le a buszról, úgy kalkuláltak, hogy valami miatt lekéstem a buszt - késett a vonat vagy valami hasonló. Vissza, Csurgóra menet igazoltatta őket a határőr járőr, akiknek szóltak, hogy ha másfél-két óra múlva egy taxi jön egy fiatalemberrel, aki azt állítja, Csurgóra jön, lakodalomba, nyugodtan engedjék tovább, mert valóban Csurgóra jön, lakodalomba. Azok meg egy órával később engem igazoltattak.

2009. április 4., szombat

Gázboyler


A második tűzifa fuvar kitartott idén is tavaszig, és némi maradt is belőle novemberre - ha megérjük -, úgy néz ki. De a lányok szobájában már másfél hónapja elromlott a gázkonvektor. "Szerencsére" már nincsenek itthon, legalábbis szorgalmi időszakban, mindazonáltal csak meg kellett javíttatni. Ez 30000-embe került. Két hétre rá - e hét elejére - a meleg vizünk tűnt el: a 8 éves gázbojler adta meg magát. Ismét a "szokásos" iparos, aki évek óta rendszeresen visszatérő vendég nálunk; szerelt már gázbojlert,  gáztűzhelyt, vízvezetéket, vízcsapot, WC lefolyót és konvektort, valamint mindezt többszörösen és ismétlődően, és most "hitelbe" dolgozott. Fizetéskor 30000, és legközelebbikor megint 30000. Holnap viszem neki az első részletet.
"Kuncog a krajcár".
Feleségem számára egy éve keresünk munkát.

2009. április 3., péntek

Bokros-Bajnai-Reform csomag a bokor alján

Sem közgazdász, sem politikus nem vagyok, e szakmákhoz affinitásom sincs, így nem érzem magamat hivatottanak arra, hogy kiutat mutassak hazánk jelenlegi helyzetéből. Ez az egyik oka a többi között, hogy sem az eddigiekben nem próbáltam, sem a jövőben nem óhajtok részt venni a politikai csatározásokban. Meg kell azonban jegyeznem, hogy míg józan eszem azt mondja Bokros Lajos és a (tegnap megszűnt?) Reform-kör kör gazdasági-politikai javaslataira, illetve jelenlegi kormányfő-jelöltünk programjának ismertetett elemeire - ezek a programok, tudvalevőleg, mutatnak "némi" hasonlatosságot egymáshoz képest - , hogy előbb-utóbb minden valószínűség szerint le kell nyelnünk valami ilyen keserű pirulát, a gyomrom szorul össze arra a gondolatra, hogy eddigi tudatos életemben szinte semmi másban nem volt részem, mint "megszorításban" - akárhogyan is nevezték.
A pirulára visszatérve: számomra tökmindegy, milyen színű lesz az a néhány marékra való pirula, amit letuszkolnak a torkomon. A kimenetele - eddigi tapasztalataim szerint így is, úgy is három esélyes: vagy belehalok, vagy meggyógyulok tőluk - ezt tartom legkevésbé valószínűnek - vagy - és ez a legvalószínűbb - ugyanígy vegetálok krízistől az egyre súlyosabb következő krízisig, mint az eddigiekben.
Mikor gyerek voltam, ösztönösen is tisztában voltam vele, pedig soha, senki nem mondta, hogy semmit nem kérhetek szüleimtől, mert úgysincs miből adniuk. Örülnek, ha fizetés előtt még van miből ebédet főzni.
Mire dolgozni kezdtem, örültem, hogy hónap végén - feleségem ügyességének és leleményességének köszönhetően - volt mit enni adni a családnak, pedig éppen azért mondtam le a "tudományos" kutatási pályáról, és mentem, dolgozni "az iparba", hogy leendő családom megélhetését biztosítsam.
Első szakmámat a rendszerváltás mosta ki alólam.
 (Igazság szerint ez egy kis csúsztatás: mert több dolog is egybeesett ez idő tájt, de annyiban igaz, hogy ha a többi tényező nem jött volna közbe, akkor valószínűleg igen hosszú időn át lettem volna - vagy lennék ma is munkanélküli, illetve kényszter vállalkozó)
Ekkor szembesültem először azzal a lehetőséggel is, hogy egy munkahely váltás akár 40%-kal is növelheti jövedelmemet egyik napról a másikra. Ez a 40% olvadt semmivé az ezt követő 5 év során, hogy mire felocsúdtam, és ismételten munkahelyet - és ezzel pályát is - váltottam, fenntartani nem bírván, lakásomat is kisebbre kellett cserélnem. Ez volt a tesze-fosza Antall - kormány utáni első "Bokros-csomag" ideje.
A következő időszak sem volt könnyebb, és a reformokból számomra és családom számára mindíg csak a neheze jutott. A kedvezmények soha nem érintettek, hiszen soha nem voltam vállalkozó, így a mindenféle Széchenyi hitelek engem nem befolyásoltak, a "ötkeréknyolcgyerekhússzoba" (vagy nem pontosan így hívták azt a hablatyot?) sem rám volt kitalálva, bár majdnem minden eleme megvolt.
A gazdasági kanyaroknak mindíg csak a farvize érintett, ami a szennyet sodorta, bár nekem eddig még mindig volt munkám - tehát nem számítok az elesettek közé - két szakmám is van, és jelenleg egy negyediket művelek ötödik éve, miután egy harmadik szakmámal űzött munkahelyemet akkor "szervezték ki alólam", mire professzionális módon beletanultam önerőből.
Itt vagyok ötvenegynéhány évesen, 5 munkahellyel és négy szakma művelésével a hátam mögött, amikor 3 főiskolára/egyetemre járó gyerekemet és valamint egy súlyosan és egy kevésbé súlyosan fogyatékos gyerekemet kell eltartanom egy jövedelemből úgy, hogy ma, amikor megkaptam havi fizetésem (tudjuk: "kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem éppen semmiért") már tudom, 20%-át holnap ki kell fizetnem egy - tényleg - kedves iparosnak egy halaszthatatlan javítás ellenértékének első részleteként, és azt olvasom, hogy áldozatokat kell vállalnom.
Tudja, tisztelt Antall, Bajnai, Bokros, Gyurcsány, Medgyesi, Orbán elvtárs és úr, és valamennyi "felelős" magyar politikus és közgazdász szaktanácsadó széles szép hazánkban: a tököm tele van veletek! Tetszettetek volna megdolgozni a fizetésetekért. Volt rá immáron 20 évetek.