2013. május 31., péntek

Ha

Nem lennék mohó,
sietni nem szabad.
Ha már elállt szavad,
szólnék csak, hajtsunk rá, ohó!,
mert túl nagy most a tét:
az élet múlhat rajta,
egy élhető fajta,
hogy közösen álmodjunk mesét!

Tán bírná erőm,
átfontoltan kezdve, lassan,
majd gyorsulva, a magasban,
estve, vagy a déli verőn,
repüljünk a fellegekben,
nem magunkban: mind a ketten
szárnyra kapva a heverőn.

Mesélj!

Mesélj, kérlek, mi van veled?
Van, aminek örülhetek?
Hisz' eltelt pár év azóta,
milyen hangon szól a nóta?
Hogyan élted túl a telet?

Mondj el mindent, amit akarsz,
amit magad elől takarsz!
Ha nem minden, azt se' bánom:
azért is vagy a barátom,
bármit mondasz, meg nem zavarsz.

Csöndben leszek, meghallgatlak,
figyelmemmel betakarlak.
Ha panaszkodsz, rád nem hagyom,
dicsekedj is (de ne nagyon!),
nem megyek tőle a falnak.

Elfoszlott


Elment rég, magamra hagyott,
lágy bőre csak emlék-csoda.
Szétfoszlott a légben, oda:
már nem érzem az illatot.

Eltűnt vele együtt az is;
langyos volt, zsongító, puha.
A polcon sem őrzi ruha,
s bármily tiszta, mégis hamis.

Szekrényéből dohszag árad;
szobám üres, mint a szívem.
A falon az olajképen
utána egy rózsa szárad.

2013. május 29., szerda

Szedésre érett

Szedésre érett bennem az élet.
Szívemre ült ez a gondolat.
Új tavaszt már nem is remélek:
a szár az ősz végén elszakad.

Talán majd puha fűre esek,
ha a vesszőről lepottyantanak.
Vizet bocsátanak rám az egek,
megkeserednek mézízű nyarak.

Szedésre érett bennem az élet.
Tőkére száradt fürtnek tartanak.
Bőröm nemes penésztől fehér lett,
bár szívembe rég belemartalak.

Talán majd mégis présbe kerülök
amelyből nedűm kicsordul,
mást vidítok, ha én nem is derülök,
ha a lét harangja kondul.

Szedésre érett bennem az élet.
Szívemre ült ez a gondolat.
Az ember végül arra ébred,
fiatalsága elszaladt.

A vers a Szedésre érett című versem újra fogalmazása.

Andropausa

Mindegyik nap sírom ássa.
Éjjel már a vérem is folyt.
Nem vagyok sem élő, sem holt,
ez is jó nap a halálra.

Meggyötörnek látomások.
Sivárnak tűnik az élet,
nem vagyok rá méltó, félek,
hideg tűzben égve fázok.

Hogyha oltom égő szomjam,
víz rozsdája sebzi számat,
agyba fészkelt, barna bánat
tartja napom, éjem zordan.

Az élet rohan el tőlem:
hajam hullik, bőröm kékül.
(Hogy' éljek szerelem nélkül?)
Éjjel vér is folyt belőlem.

2013. május 28., kedd

Villamosokon merengve

Villamosokon merengve
verssorok jutnak eszembe.
Lesz-e majd belőlük nagy mű?
Ez soha sem egyértelmű.

Nem vagyok fiatal, kerge,
hogy a Mindent szedjem versbe.
Megőszült már hajam sátra:
bármely nap jó a halálra.

Fejem fölött nem szól ének,
néha csontjaim zenélnek,
de amíg lábamon állok,
telt tüdőmből trombitálok.

Későn kaptam trombitámat,
mások korán harcba szállnak,
küzdenek az enyészettel,
a tűz által emésztve el.

Nem hajtanak látomások.
Én mélyre magamban ások,
és az aljáig leérve
rettegve nézek az égre.

A vers

A versben jó, hogy benne az ember
kimondja, amit prózában nem mer.
A versből maga az élet támad,
ha másként be is tapasztja szádat.

A versben nincsen kötöttség, szabály:
a gondolatnak az ég sem határ.
Mindegyik vers egy darab világ,
tükrében Isten nézheti fiát.

A vers zene: maga az élet,
benne a lét húrjai zenélnek.
Botlik a ritmus? Hamis a dallam?
A lét csikordul rakás ócskavasban,
amely a Műhely udvarára hányva
várakozik új hasznosításra.

2013. május 27., hétfő

Kései tavaszra

Száradó ruha leng
ott kint a kötélen.
A jövő tavaszt még
tevéled megélem?
Erősen remélem.

Labdarózsa virít
szemben, a kis kertben.
Eszembe jut róla,
hogy egyszer szerettem.
Bár élhetnénk szebben!

Kívül-belül

Hogyan lássam kívülről magam,
hogy ugyanakkor belém lássak?
Tán erre is valók a társak,
de át kell programoznom agyam.

Értem, hogy kettőn áll a vásár,
mégsem tudom néha, mit tegyek,
ezért azután csak szenvedek:
én nem vagyok egy élet-császár.

Ne hidd, hogy ez jó nekem,
s tudom, neked sem fölemelő,
hogy addig játszom rossz szerepem,
míg megfagy köztünk a levegő,
s teszem dolgom morcos-mereven.
Kinek is kell ilyen szerető?

Ennyire futotta?

"Horthytól a centrális erőtér narancsbolsevizmusán át az egyéni érdekekig terjeszkedő Nemzeti Együttműködés Rendszere"

Hülyékkel nem foglalkozom.
Múltba révedő dilettáns nem hatja meg szívem.
És Horthyné nekem nem rokonom,
hogy foglalkozni kéne véle, nem hiszem.

A jövő nem irredenta múlt,
a nemzet abba egyszer régen elbukott.
A turul-dicsőség porba hullt,
aki a hasznát húzta, messzire futott.

Csak a jövőben, én a múltban nem hiszek,
abban volt kard rozsdásodik és lánc csörög.
Országom nem hajó, és nem sziget.
A sanda, vesztes gyávaság nem lehet örök.


2013. május 26., vasárnap

A Körtéren körben járva

Körben jár az agyam a Körtéren,
bármit teszek, folyton zakatol.
Kereslek, de nem látlak sehol,
lassan így telt el már harminc évem.

Van-e élet még a halál után?
Magamtól folyton ezt kérdezem.
Amit válaszol az életem,
nem értem, csak bámulok bután.

A téren az óra sem a régi,
amely alatt téged vártalak.
Arcodat fejemben idő tépi,
lassan nem leszel, csak árnyalak,
fantázia-szülte emlék, égi;
a földit elfedik idő-falak.

Mire megy a játék?

Már nem tudom, mire megy a játék.
Egyáltalán: megy valamire?
Lehet rá úgy is gondolni, de
még nem mindegyik napom ajándék.

Még, vagy már nem? Ez most itt a kérdés.
Lesz-e még új ajándék-időm?
Tágul még levegőre tüdőm,
vagy kinyomja azt belőle sértés?

Elveszetten bolyongok a létben.
Nap, mint nap nőnek ki új falak.
Minden óra szívemből harap,
hogy mi végre születtem, sem értem.

Már nincs napom, ami új ajándék,
és nem tudom, mire megy a játék.

2013. május 24., péntek

Még néha gondolok a szerelemre

Én még gondolok a szerelemre,
hiszen hiánya fojtogat nagyon.
Megrémítene, ha újra jönne,
és rám kopogtatna egy hajnalon.

Pedig nem hozott az eddig se mást,
csak disszonanciát és zűrzavart,
ködöt, hogy életed nehogy belásd,
homályt, amelyet fájdalom kavart.

De néha mégis eszembe ötlik,
milyen jó lenne egyszer még talán
megtenni, amit ritkán csak eddig,
és sok-sok hosszú, árnyas délután
véled időzni, kettőtől estig:
egy szép és okos nő bal oldalán.

2013. május 23., csütörtök

Fekete-fehér arckép

Haj, te boszorkány-szemöldökű!
Képed került kezembe minap.
Egykoron gyémántos köldökű;
tüzét rejti már emlék-iszap.

Hollóhajad ott egybevegyül
vetett árnyad sötétségével.
(Hogyan éljek szeretetlenül,
ébren még ezer ében éjjel?)

Haj, te igéző szempillájú!
Fújna csak hópelyhet újra szél:
dörrenhetne százezer ágyu,
csörögne bár acélon acél,
én az a múlhatatlan vágyú
ifjú lennék, aki visszatér.

2013. május 22., szerda

Poloskát lámpával

Nem űzök poloskát lámpával;
s a fröccshöz vizespohár dukál.
A kéjt meg elvitte magával
az a régi forrón izzó nyár.

Az újságpapír is pontosan
az asztalon van, megírt helyén.
A szabadság, újra oda van,
elrontottuk már az elején:

a poloska most téged figyel,
lemezre menti minden vágyad,
számon tartja, mikor és kivel,
mily módokon osztod meg ágyad.

Törvényünk írja: figyelhető
minden polgár, aki csak gyanús.
Egyre sűrűbb itt a levegő,
és ritkább asztalodon a hús,

de a tőke végre működik,
csak most nemzeti lett a neve.
Kormányunk profitján őrködik,
már fejedre csorog rá leve.

De szép is lett ez az új világ!
És múltja is folyton változik.
Ma a kutyatej nemes virág,
a rózsa napja leáldozik.

Pedig vérrel fizettünk érte:
csak tüskéje sebezte bőrünk,
sziromból nem kaptunk cserébe
mégis hittük: végül mi győzünk.

Ők se' tudnak mást, mint osztani.
Maguknak újra, és jó sokat.
Ha más nincs, szegényt kifosztani,
és vádolni véle másokat.

Így halál jön újra, és a gyász
lesz úrrá ismét népemen, ha
majd reá megint egy Párt vigyáz:
bizalma nagy, figyelme lanyha.

Én szóltam jó korán, de senki
el nem hitte énnekem e hírt,
hiába oly sok énekem zengi:
már megástuk magunknak a sírt.

Tudom, hogy vannak itt jó sokan,
epéjük meggyűlt, hízik májuk,
kiáltozzák bosszúszomjasan:
félre velük! halál reájuk!

Pár év szükséges lesz még, mire,
rádöbben majd végre ez a nép,
nincs már várni tovább semmire,
nem hihetünk egy újabb mesét.

2013. május 21., kedd

Elágazások

Más csapáson élem most az életem;
sok-sok eshetőség régen elmaradt.
Százezernyi változatban létezem,
s megint megoszt minden múló pillanat.

Van világ, ahol nem vagyok senki sem,
a másikban meg híres költő lettem,
itt nem leltem végül semmit senkiben,
elmerültem amott a szerelemben.

"Elágazó ösvények kertje" létem,
s az úton visszafordulni nem lehet:
ha egy elágazásnál balra tértem,
tán jobbra leltem volna a végzetet.

Döntéseimet sokszor nem is értem;.
A súlyuk néha mégis majd' eltemet.

2013. május 19., vasárnap

Litánia a gyengékért

                                                              "fejbe lőtt mének szédületével"
                                                                                                     Nagy László
Egyedül halsz majd meg, mint mocsárban állat.
Senki nem lesz, aki vonítson utánad.
Némán süllyedsz végleg el a nyúló sárban
- Ó, jaj, mit csináltam, jaj, mit is csináltam! -,
ezt hajtja agyad, mint imamalmot egyre,
- soha többé nem jutok föl magas hegyre -,
vagy vándorláskor egy rossz kőre lépve
zuhansz el, és löknek ki az út szélére;
 lábad törik reccsenve, és te nyihogva
 terülsz ki ott bénán, az úton, a porba.
Felfeslik, szétszakad majd lábadnak bőre,
és nem lesz senki sem, aki fejbe lőne.
Elvonul az élet, akárcsak egy álom,
és mint érett gyümölcs, csüngsz majd fönn egy ágon,
maroknyi rézpénzed csöndülve szétgurul,
az ég sem dördül meg, még csak be sem borul.
Meg nem békülsz soha semmi litánián;
elmédre vet árnyat szúrós, tüskés lián,
kapaszkodik beléd, szívja életnedved,
 amíg nem jön, aki föld alá temethet.
 Rád zárul az ajtó, fénytelen az éjjel,
démonokkal támad, nem a szenvedéllyel;
csak a vér sípol majd két süket füledben:
ó, jaj, mivé lettem, miért is születtem?

2013. május 18., szombat

Széki lassú

Úgy övezd föl derekad, mintha bálba mennél!
Igazítsd szürke hajad, hogy gyöngykoszorút vennél!
Pántlikádat lobogtassa friss, alkonyi szellő,
ha nem voltál nekem, másnak légy igaz szerető!

Fölteszem a kalapomat, kimegyek a rétre.
Kiások egy jó nagy gödröt a rét közepébe.
Este, amikor nem járja már a határt senki,
bekiáltom bánatom, és megyek betemetni.

Ez a versem is csakúgy szól, mintha népdal lenne.
Hallhatja a széki lassú tánc ritmusát benne
az, akinek füle van a ritmus hallására.
Édesanyám! Jövök hozzád, meglásd, nemsokára!

Ez a világ, édesanyám

Ahol járok, mindenütt csak gazt nevel a televény.
Ez a világ, édesanyám, csak sárkányfog vetemény.
Tán megérett kiszántásra, sóval beszórni helyét,
mert nem tudja felidézni sem Isten igaz nevét.

De a világ, bárhogy' nézem, nem is rossz, és nem is jó,
mert odakint az estében gyakran dalol a rigó.
De a rigó hangját sokszor a károgás nyomja el,
ez a világ, édesanyám, jó, de néha gonosz hely.


Miért az önkínzó ének?

Hiába álmodna májust a szívem,
amikor az égből jég zuhog.
Hiába idézne napfényt rímem,
amikor sötét ködben vagyok.

Ezernyi dal éri fülemet folyton,
benne mégis csak a csönd sípol,
fantáziám már inkább elfojtom,
hiszen nem várnak már sehol.

Én vagyok, csak én az, aki téved.
A dér, a zúzmara csak bennem él,
jégvirágos ablakon át réved
múltba a szívem, és nem remél.
Én tudom csak, miért az önkínzó ének,
miért hoz fagyot rám újra a tél.

2013. május 17., péntek

Elvirágzott a hárs

Elvirágzott a hárs odakint a parkban.
(Nem tudom, e sorral, hogy mit is akartam.)
Egyik év elmúlik, elrohan egy másik,
télre csak az ősz jön. A szív belevásik.

"Nincs egy árva fűszál" most már évek óta.
Kiszáradt a határ, erről szól a nóta.
Fénylő hegycsúcsok mind távolra kerülnek,
homályos hajnalok fényre nem derülnek.

Nem tudom, létemnek van-e némi haszna.
Ha nem is veszítek, más nyer talán rajta?
Amit kellett volna, azt nem hanyagoltam;
leszek-e volt ember, ha ott fekszem holtan?

Bár nincs kész a leltár, a számvevő közel.
Null szaldós lesz a könyv? Tartozik? Követel?
Van még néhány órám vagy pár évem hátra,
hogy adósság nélkül menjek más világba?

2013. május 16., csütörtök

Hapax legomenon

Csak szürke szavakba és mondatokba
facsarom bele életemet.
Ha futná pár hapax legomenonra,
más lenne, aki majd eltemet?

Miért kell bárkinek különbnek lenni?
Aki átlagos, az nem menő?
Hát szürkén nem lehet pokolra menni,
amikor elfogy a levegő?

Semmilyen különcség nincs soraimban:
én csak így látom az életet.
Lázálmot találhatsz a kokainban:
erre vágysz? Ne olvass verseket!

Bergman-film

Sortöredékek jutnak eszembe;
egyikben sincsen átütő erő.
Nincsen a század verse kezemben,
és ez a tudat nem fölemelő.

Minden új rajtam, - én vagyok régi:
cifra vakolás, roskatag falak.
A sok új holmi árát megéri?
A külső csillog, bent halál halad.

Lehetne itt a helyzetet látni,
amit filmre vitt a nagy rendező;
az utasítás az lenne: bármit
mondhatsz, míg lepereg a filmidő.

Egy snitt: a konyha. Másik: az ágyon.
Nem röpül tányér, nem döngnek falak.
Ma már néha csak magányra vágyom,
ha a kimondott szavak igazak.

Nehéz a film, mint maga az élet.
Fordul erre, majd csapódik oda.
Nem lesz ebből sem komoly vers, félek,
nem adja leckének föl tanoda.

Én tudom, én csak, mi van mögötte.
Meg tudná talán még néhány barát,
ha lenne. Az idő mind megette.
Lassan már várom az éjszakát.

2013. május 15., szerda

A keleti tündér meséje

Sáros barázdában, szántóföldön jártam.
Talpam ott tapodott tapadó földrögöt.
Égett, üszkös tarlón, sarjú között háltam,
az égen Hold helyén az ördög röhögött.

Vércse madár szállott bal vállamra éjjel,
csőre szívem tépte, vérem szétfröcsögött,
cseppje hullott körém a tarlóra széjjel,
és reggelre a puszta díszbe öltözött:

Vér színű pipacsot lengetett a szellő
zöld füvön; tőle szinte vöröslött a rét,
mintha a keletről felzöldellő erdő
jó tündére mondott volna szép, új mesét.


Ne sírj bubám!

Ne sírj, ne sírj, kicsi bubám!
Nap fényes sugára
rásütött már valahára
a templom magas tornyára,
fény jön nemsokára.

Ne sírj, ne sírj, kicsi bubám,
véget ér az éjjel,
nem halmoz el a sötét
úgysem szenvedéllyel,
ha felragyog a Nap végre,
majd megtelik a világ
új, eleven fénnyel.

2013. május 14., kedd

Szellemfalu

A dűlőúton térdig ér a sár,
és nem ugatnak vad komondorok:
az idegenre kutya sem morog.
A házakba nem jár, csak a halál.

Egy zsalugáter halkan nyikorog;
a zsanérján lóg, félig leszakadt.
A kerteket már fölverte a gaz,
a tetőgerinc megroppant amott.

Hogy éltek itt, talán nem is igaz:
a kemencékben nem sül a kenyér,
a hídon nem jár át ökrös szekér,
csak a táj él. A falu már halott.

Égen robogó villamoson

Égen robogó villamoson
jó barátom ülnék veled;
adnál nekem szabadjegyet.
A gondolat rajtam átoson.

Ablakon át felhőket látnánk,
fürödne kocsink a fényben,
ahogy robogna éji égen,
bár nem lenne semmilyen lámpánk.

Egyszer, ha megállna előttem
ez a csoda villamosjárat,
nem mondanám, hogy meglepődtem:
úgysincs senki, aki felszállhat.
Én lennék olyan felelőtlen
vajon? Fölszállnék rá utánad?

Néztelek

Néztelek, s mintha látnám a mennyországot.
Most vagyok magam árván, porig alázott.
Miért kellett akkor szemem reád vetnem?
Attól kezdve élek mindig elveszetten.
Harminchét éve történt, nem lesz már vége.
Csak egyedül megyek a halál elébe.
Szemetet fal szívem, pakurát a szájam,
átok verte vidék, amerre csak jártam.
Az eget sem látom kéknek, csak veresnek,
minden arcban, képben csak téged kereslek.

Mint egy részeg marabu

Mint egy részeg marabu,
nem találom a helyem.
Csak kóvályog a fejem,
az agyamba mar a bú.

Hogy' lehet, hogy Te meg ő? -
Csak magamban sikítom.
Az ablakot kinyitom:
elfogyott a levegő.

A kávémat keverem,
a pohárból kilocsog.
Cukorból is kifogyok.
Elhagyott a szerelem.

Domboldalon a juhász

Domboldalon a juhász
csak magában furulyáz.
Hogyha esik, hogyha fúj,
subájába belebúj'.

Ha süt a Nap, és nem ázik,
hanyatt fekve furulyázik.
A zeneszó messze száll,
furulyája égnek áll.

Haj, kedvesem!

Haj, kedvesem, ha a világ
kicsiny lesz kettőnknek,
fogom magam, nekimegyek
majd a temetőnek.

Elfödöm majd puha földdel
szép, fiatal testem,
szomorú fűz nőjön rajta,
mert nem élünk ketten.

Fűzfa nő a temetőben,
földig hajlik ága,
a gazdagnak a pénze a
két szeme világa.

A szegénynek vagyona nincs,
nem adott az Isten,
semmi sincs az életében,
ha szerető nincsen.

Életutak csendesen

Életutak csendesen merülnek el semmiben.
Lehetsz gazdag, vagy szegény, nincsen számodra remény:
nincs sehol sem kegyelem, hogyha nincsen szerelem.
Ha a szív rugóra jár, nincsen benne csak halál.

A vers örök

Szomorított, nyomorított
ez az élet, kiborított.
Förgeteggel támadt konda,
nincsen rám senkinek gondja.

Féregjárat járja szívem,
Búsképű Lovag lett hírem,
s habár én azt ki nem állom,
vidámodni marad álom.

Ha a konda szétoszolna,
s tán a rím is szebben szólna,
felszállnának szürke ködök,
s mégsem a vers lenne örök.

2013. május 13., hétfő

(Nagy László: Víg esztendőkre szomjas)

Hatvan év telt el legott,
és semmi meg nem változott:
még mindig nem tudjuk sokan,
világunk vesztébe rohan.

Az egész világ bálterem,
és mennyi gyötrelem terem!
A csillár lassan leszakad,
de táncot jár a siserehad.

Lába alatt a nyomor,
a tőke hízik valahol,
és nincsen ember, nincs király,
aki szólna: most megállj!,

mert pár év és a levegő,
s a víz, az étel mérgező
lesz, és hogyha nincs vagyon,
majd széjjel égsz csupasz havon.

Ma még távol a veszély?
De forgandó a sors-szeszély,
és nemsokára itt a vég,
ha nem álmodunk új mesét.

2013. május 12., vasárnap

Gép előtt gunnyadva

Gép előtt gunnyadtam reggel is, meg estve,
veres már a szemem, pedig nincs kifestve.
Reggel még bennem volt egy ritmus, egy dallam,
mostanra már elszállt, hogy mit is akartam.

Pedig szép négy sor volt. Szebb talán mindennél,
amit eddig írtam. Hogy hozzám jöhetnél;
arról szólt a négy sor, s eddig minden versem,
hogy nélküled immár örökre elvesztem.

2013. május 10., péntek

Az én nevem

Az én nevemet nem emlegetik majd keserű, fekete átkok.
Az én nevemet nem vésik kőre, amikor földbe szállok.
Az én nevemet nem olvassák festett olajképen,
az én nevemből azt sem tudják sokan, hogy egyszer éltem.

Az én nevemet én úgy viselem, ahogyan viselik mások.
Az én nevem története után iratok közt nem ások.
Az én nevemet, hogy megszülettem, az apám adta nékem,
az én nevem nem ragyog este egy fénylő csillagképben.

De az én nevemet, mint az apámét, tisztességgel hordom.
Az én nevem engem azonosít a Földön is, meg a Holdon.
S ha az én nevemet az utódaim ki is törölnék egyszer,
éltem, és ezt az egyszerű tényt nem takarítja el vegyszer.

2013. május 9., csütörtök

Hajnali séták

Parkokon át gyalogolván lelkem majd beleretten:
m'ért nem idézem a májust, mint a madár az egekben?
Nyugszik az ember mégis: szépek e hajnali séták,
verseket írtak is erről eddig már a poéták.
Éji eső, ha esett is, felsüt a Nap kora reggel,
virrad az erdőn ismét, míg a melóba igyekszel.
Fenn, a magasban most már zöldül a lombja a fáknak,
gallyak közt a madárraj nótákat fuvolázgat.
Egynek hanga: pipic, s hogy rája felelget a másik!
Hangjuk egész napon át zeng, reggeltől vakulásig.
Jó a madárnak a fákon: hajnaltól danolászik,
s én, ha a szél fúj, fázom, s búba a szív belevásik.
Hogyha a napfény mindig sütne le ránk az egekből,
nem szólhatna a dal másról, csak a szép szerelemről.

Ha dudássá akarsz válni

Ha dudássá akarsz válni,
a pokolba kell leszállni.
Nem akartam, nem is váltam,
de a poklot már megjártam.

Igazítsd táncra a lábad,
ha pokolra visz a bánat!
Én a tollam igazítom,
az táncoljon a papíron!

A tánc élet, és nem halál.
Csak az hal meg, aki megáll.
Amikor a táncod járod,
összetörhetsz minden jármot.

Az én apám

Az én apám mosolygós ember.
Reggel, amikor kenyeret szel,
az életet tartja kezében.
Az én apám soha nem lázadott.
Átdolgozott fél évszázadot,
fölnevelt engem és téged.

2013. május 8., szerda

Csillagúton

Fényes csizmámban lépkedek
a csillámló Tejúton.
A sok kis, csillogó követ
utamból mind elrúgom.

Anyám szólít meg: "Édesem!
jaj, vigyázz nagyon, fiam!
Ne rugdalj olyan mérgesen!
Már bajod, mondd csak, mi van?

Ha nem vigyázod léptedet,
és egy csillag leszalad,
Ott lent egy ember élete,
a Földön meg is szakad."

"Ne félj, anyám, te jó anya!
Én mindezt úgyis tudom.
Nem mostohája csillaga?
Az égből le nem rúgom."

Szeressetek!

Jaj! Szeressetek engem szilajon,
mert egyedül élni nem akarom
az életemet!
Mert minden reggel egy újabb átok,
amikor éjjel egyedül hálok,
és így ébredek.

Kés a csizmaszárban

Csizmaszárba jó kést dugtam,
legyen, hogy szalonnám szeljem.
Csizmával csillagot rúgtam,
fénye, hogy majd reám essen.

Haj! A kés forró szívembe
hogy' esett be a csizmából?
Csillag-úton járva egyre
hogy' válhattam el rózsámtól?

Állt az öröm

Állt az öröm egykor,
mint a sudár nyárfa,
mégis aláhajolt
élet forrására
meríteni benne
sokszor koronáját,
csitítani veszett
szívnek dobogását.

Haj, ha sudársága
el nem múlna soha,
ha régi forrása
ki sosem száradna,
nem vágná a szívet
vércse véres karma,
nem őrlene ilyen
gyorsan Isten Malma.

Ami egykor megvolt,
ma már miért nincsen?
Miért veszi vissza,
amit ad az Isten?
Minden ifjú nyárfa
addig áll sudáran,
amig fürdik ága
szerelem-sugárban.

Mondd, barátom!

Mondd, barátom, hol az élet,
amely ígérettetett?
Nem unod még az estéket,
hogy ágyad magad veted?

Mondd, barátom, hol az álom,
amely volt, de szerteszállt?
Válaszod hiába várom?
S mondd! Merre jársz, te barát?

2013. május 7., kedd

Szárnyaszegett madár

Szárnyaszegett a madár, de repülhet
még, ha az álma messzire száll.
Szürke világból elmenekülhet,
vár majd rá sokezernyi határ.

Bár a magány a földre lehúzza,
szín teli tolla újra kinő,
s hogyha a kő lenn össze nem zúzza,
lesz dalos ismét a levegő.

Látod, kedves

Látod, kedves, sosem mondtam néked,
milyen jó, hogy vagy te énnekem.
Így, hogy életed nem velem éled,
gyászos minden napom, éjjelem.

Látod, kedves, másképpen képzeltem
fiatalon ezt az életet;
álmaimból régen felébredtem,
s csak fúvom a gyászos éneket.

Ej, de miért is bánkódom folyton?
Van házam és sok szép gyermekem,
vágyaimat mégis versbe fojtom:
hát semmi sem lesz elég nekem?

Látod, kedves, szebb lehetett volna
talán mindkettőnknek ez a lét,
hogyha beállunk a szürke sorba,
és nem várjuk a tündérmesét.


2013. május 6., hétfő

Fáj a lábam

Fáj a lábam,
és a szívemből is hiányzik egy darab.
Gyere bátran!
Én nem vagyok az, aki majd beléd harap:

Nálam bizony
a hónap hossza csak napjainak fele.
Tiszta iszony:
szinte semmibe nem harapok már bele.

Ez nem panasz.
Végtére is csak én tehetek róla;
aki paraszt,
megérdemli, ha falsul szól a nóta.

2013. május 5., vasárnap

Azt mondják

Azt mondják: aki verset ír, az ne nyavalyogjon!
Azt is mondják, nem a bús, csak vidám vers a jó.
"Édes ecsém, inkább csecsen csüggjél, ne a Holdon!
Ne épüljön szálkákból már még egy új faló!"

Azt is mondják, hogy "költői eszköz kell a versbe".
Azt is mondják, anélkül a vers nem lehet jó.
Édes ecsém, én bizony most kimondom azt nyersen:
elmész ám a ... költő klubba! Eb ura fakó!

Én bizony eztán is csak úgy írok, ahogy tetszik.
Akkor írok, hogyha késztet rá a bús szívem.
Nem vagyok az, aki minden divatnak lefekszik,
hát Istenem! Legfeljebb majd nem lesz nagy hírem.


Hol volt, hol nem volt

Hol volt, hol nem volt,
volt egy szerelem.
Elment, elfutott,
mégsem feledem.

Mindig szomorú
napom, éjjelem;
szíven ül a bú,
mert ő nincs velem.

Hol volt, hol nem volt,
egyszer volt csoda.
Soha nem jutok
többé el oda.

2013. május 4., szombat

Vihar után

Izzadok, mint a sörös ló, már reggel,
ahogyan a fák között ballagok.
A levegő most áll itt, nem mozog;
illatokkal telt meg, és színekkel.

Az éjjel vihar tombolt a tájon,
az úton letört ágak hevernek,
az erdőt most mégsem levertnek,
inkább szerelemittasnak látom.

Telve van az erdő szerelemmel:
faágak közt ezer madár dalol.
Amerre járok, kísérnek szemmel,
s a fák virága mind fölém hajol:
bár a sors néha elejt, és megver,
mindenkit vár valaki valahol.

2013. május 2., csütörtök

Őseidnek véres kardja?

Őseidnek véres kardja?
Ki az, aki le nem szarja?
Ha leszarja, nem ragyog.
Én magyar paraszt vagyok.

Mit törődöm a hazával,
a hazának viharával?
Egész nap robotolok,
én magyar paraszt vagyok.

Gazdag volnék, volna házam.
Élnék cifra palotában,
de én putriban lakok:
én magyar paraszt vagyok.

Ha vége lett minden láznak,
engem ismét megaláznak.
civilek, politikusok:
én magyar paraszt vagyok.

Miért dolgozom én másnak,
akik nekem sírt sem ásnak?
Ahol élek, ott halok,
én magyar paraszt vagyok.

Kárpótlásom ékes földje.
Három holdam lett belőle.
Azon gazdálkodhatok:
én magyar paraszt vagyok.

Megállt az idő

Megállt az idő, vagy inkább visszaforgott;
bennem az emlékek ma ismét visszajárnak.
Harmincöt éve immár, februárban
történtek vágnak szívembe újra horgot.

Hiába telt el majdnem négy évtized,
az idő csak kellette magát, mint vén kokott,
de a fájdalom bennem mit sem kopott,
és a jövőben többé, úgy látom, már nem hiszek.

Boxmeccs

Néha elfog a rettenet:
bár ma megírtam versemet,
de holnap, ha ötletem nem támad,
padlóra küld majd újra a bánat.

Csak úgy élek, ha írhatok.
Ha nincs mit, az egy bal horog,
vagy jobb csapott az állcsúcsra csapva,
kiszámolják azt, aki kapta.

Ha hosszú a menet, fáradok.
Bár nem nyűttek el még századok,
egyre várom a gongot,
amikor leteszem a gondot.

Én győzök, vagy a rím felettem?
Kenyerem javát már megettem,
de a ringbe szállok azért is újra:
a bajnokság nincs még lefújva.

Valami történik velem

                                                                                     Zajácz Edina verse nyomán
Valami történik velem:
szétesik az életem,
mint az összekötött kéve,
széthullásra van ítélve.

Az életem csupa lom,
éjem, napom unalom.
Nem zengem a szív dalát,
úgysem hallgat jó barát.

Ahol alszom: jégverem.
Páncélom a fegyverem:
védőálarcot veszek,
vagy az árban elveszek.

A jövőm puszta, sivár,
úgy érzem, a semmi vár.
Sötét napom, éjjelem,
valami történik velem.

2013. május 1., szerda

Egy pillanat!

Egy pillanat! És másfél órát vártam még reád.
Egy pillanat! És elment az utolsó vonatom.
Egy pillanat, és mindjárt hozok frissen főtt teát.
Egy pillanat, és rögtön figyelmesen hallgatom.

Egy pillanatot adtál nekem az életedből.
Egy pillanat volt a szerelem.
Egy pillanat, amin az ember élete eldől,
egy pillanat kísér el az egész életen.

Egy pillanat, még egy másik. Ebből áll az élet.
Egy pillanat, ami elmúlt, s vissza sose tér.
Egy pillanat, amit nem élek meg, attól félek,
egy pillanat, és életünk majd végleg véget ér.

Egy pillanat jön, amire már évek óta vártál.
Egy pillanat ami maga a lét.
Egy pillanat, és semmi sem fontosabb, mint az ágytál,
egy pillanat, és puszta lesz a most még tarka rét.

Egy pillanat, s tiéd vagyok, még egy kis dolgom van.
Egy pillanatra figyelj végre rám!
Egy pillanat, mert döntésre kell jutnom a sorsomban,
egy pillanat, és nem nyílik majd többé szóra szám.