2013. június 30., vasárnap

A részérdekek hona

Dezintegrált világunkban élek,
ez itt a részigazságok hona,
de egy színre fest minket az érdek,
s látszat csak, hogy  a hazug ostoba.

Nem ostoba senki, aki festi
vér-narancsra a sok szín' trikolórt;
vágya csakis érdekből lett testi:
sárkányfattyú, amit "szerelme" kihord.

Nem hazafi gyalázza a népet,
ha nem dühöng érte, csak ellene.
Hiába is keni a festéket,
átüt azon is mocskos jelleme.

Nincs szabadság, ahol nincsen élet,
és nincsen élet, ahol nincs haza,
és ahol más véleménytől félnek,
a honból ott lesz zsarnokság hona.

Mihaszna

Nekem nincsen istenem,
hiába rendel nekem
áruházból hatalom:
hitem meg nem tagadom.

Nem kell üzlet temploma,
én nem megyek be oda.
Ha lenyomod torkomon,
összehányom otthonom.

Romlott árut nem kérek:
ember voltomból élek,
és ha nincs semmi haszna,
hát maradok mihaszna.

2013. június 29., szombat

Itt zakatolnak

Itt zakatolnak az álmok, a vágyak bent a fejemben.
Létemen és tisztességen töprenkedem én,
hogyha a nyűgöket és napi munkát már levetettem:
vonzás és választás halmaza tárul elém

Alkonyi szellő fújt ide hozzám téged,
s ím, a szemedben már ott izzik a vágy.
Újra, meg ismét meglepetés az élet,
és csakis az szomorú, ha gyakran hűvös az ágy.

Bajban vagyok

Bajban vagyok. Nem köt varázslat, emlék,
nem tehetek úgy, mintha nem is lennék.
Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam:
most is az vagyok, aki eddig voltam.

Bajban vagyok. Itt jársz folyton fejemben.
Semmire mentem, mert sosem szerettem.
Nem lehetek fárosz, sem látnok, vátesz,
azt hiszem az idő erre még rátesz.

Bajban vagyok, de nem oly nagy a bajom.
Hányan lehetnek hasonlóban vajon?
Akárhogy', a jövő kiforrja magát,
persze lehet, pofán csap egy szívlapát.

2013. június 28., péntek

Talán várnak

Egyszerün és vígan látom most már a világot.
Künn, a tavasszal, a fák tetejéről szól a rigó.
Télen a varjú hóban, a réten folyton károg,
fújhat a zord szél, eshet a fény-teli hó.

Lám, hogyan éltél éveket át, de hiába:
nem deritette a Nap föl a téli eget.
Mintha az Istened ürmöt töltött volna fiába,
eltagadott a léted minden szép örömet.

Bús-szomorúan teltek a nappalok, éjek.
Nem ragyogott rám reggel a fény-teli Nap.
Sűrü homályba merültek a vágyak, kéjek,
s el nem hittem, az élet boldogabb.

Egyszerün és vígabban látom most a világot.
Égre, ha hallgatsz, fenn a pacsirta dalol,
út szélén is láthatsz néhol tarka virágot,
és lehet az, hogy rád is várnak még valahol.

2013. június 27., csütörtök

Ipi-apacs

Folyik a bújócska.
Hetek óta elérhetetlen vagy,
ha hívlak, kinyomod,
majd pár pillanat,
és zizeg az sms a szívemen:
nh bf*, vagy: nehari majdhívl.
Aztán csak fölveszed,
de ma nem jó:
a tánc,
a kórus,
vendégek,
a munka,
a főnök.

Tali az óra alatt,
negyed óra presszó,
futnod kell:
a kórus,
félbe maradt meló,
Manyi néni.

Három hónap,
még két hét,
július,
telefon:
Kakuk-hegy nyereg,
Selyem-rét
holnap, az óra.

Hol az a madár?
Mindjárt elrepül a másik
a mellkasomból!

Csak ne essen!

Hanyatt fekve a fűben,
fogaim közt egy fűszállal,
piros szoknyában lépsz át
fejem fölött,
kezedben egy szál vérvörös rózsa
(honnan szedted?
Ja, én hoztam reggel!),
de azt nem látom,
kitakarja a piros haranggal  fedett
vakító fehérség.

Pokróc a zsákból,
pár perc,
és szerte száll
a tánc,
a kórus,
a főnök,
Manyi néni,
kék blúz,
zöld nadrág,
piros szoknya
és vakító fehérség.
Égzengés hallik,
de felragyog a felhőkkel bújócskázó Nap:
ipi-apacs, én nyertem!


* ne haragudj, bejött a főnök

2013. június 26., szerda

Minden úgy történt

Minden úgy történt, ahogy' gondolta:
veszekedés csak nagyon ritkán,
de nem töprengenek együtt a lét titkán,
és az emberség is lassan elmerült a porba.

Hallott ilyenről, de soha sem hitte:
így az egésznek nincs semmi értelme,
végül itt áll, se pénze sem szerelme,
és soha semmire sem vitte.

De tartja magát a várfokon;
és meg nem hátrálna soha,
a fejadag bár kicsiny,  az élet itt mostoha,
és végül is akad pár jópofa rokon.

Soha sem változik most már semmi;
minden nap ugyanaz a játszma,
és ha néha melegségre vágyna,
hát elmehet egy forró fürdőt venni.

Minden úgy történt, megjósolhatta volna,
de remélte, hogy talán mégis téved.
Lehúzott immár jó pár évet,
ha igaz lenne, a dal is másképpen szólna.

Élni éltél?

Régóta szürkén élek én,
kihalt szívemből a remény.
Nincsenek már álmaim,
búsongok létem árnyain.

S ím, azon kapom magam,
hogy vágyaimnak szárnya van.
Ha égre nézek, fényes Napot
látok, amint fenn ragyog
elűzve mind a félhomályt,
amely oly hosszan elmémre szállt.

Én nem tudom, hogy' is van ez,
de az ember néha elrévedez',
hogy jó lenne tán még ötven után
is bolondul élni, és igazán.

Tudom: szorít a munkaidő,
és egyre sűrűbb itt a levegő;
az asszony, a munka, és család,.
s ha másra is gondolsz, kész a vád,
hogy lám templomba nem jár túl sokat,
s így bűnre csábíthat másokat.

Élni, tudom, úgy is lehet,
ha megveted az életet,
ha számodra az a boldogság,
ami a sírban várhat reád.

De élni így nem érdemes:
elvetni mindazt, ami nemes,
mindent, ami csak emberi,
hogy életed gyász tölthesse ki,
és kérdezhesd halálod óráján:
és élni éltél, jó komám?



2013. június 25., kedd

Sárgán aranyló nyárban...

Sárgán aranyló nyárban kívánom nevetésed.
Rozsdásan barnálló őszön zsarátban izzik fel alakod.
Tél időn arcod a jégbe belevésed,
és újra virággal nyílik majd víg tavaszod.

Rád ragyog reggel a felkelő Nap képe.
Éjjel a Hold az ezüstöt hinti le rád.
Mély sötétben is csillog szemeidnek fénye,
némaságon is áthatol, ha dalra nyílik a szád.

Árvíz

Mindent vitt az árvíz a fejemből.
Csak megjött, és áttörte a gátat.
Mégsem sül le a képemről a bőr,
hogy eltűnt szívemből minden bánat.

Nem zúgva tört töltésen, falakon,
csendesen a létembe szivárgott.
Itt van, ha akarom, ha tagadom.
Terem-e földem még majd virágot?

Tudom, a vízen hajózni muszáj,
de óvni kell tőle az életet.
Nem haza a vízen úszó uszály:
nincs temető, ahova temethet
valaki, ha majd elvisz a ragály
ha feladod az összes elvedet.




2013. június 24., hétfő

Fehér liliomszál...

Édesanyám, jó lett volna csakis egyet szeretni,
ha az Isten életemben azt az egyet engedi.
De az Isten a szeretőmet elvette magának,
mégsem adom oda magamat a fehér halálnak.

Édesanyám, farom után kapkodnának a népek.
A keblemet markolásznák, de én tőlük nem félek.
Megmaradok, édesanyám, kerted liliomának,
mégsem adom oda magamat a fehér halálnak.

Édesanyám, megjön a tél, termést hoz a liliom,
de a Duna vizét bizony én soha ki nem iszom.
A faluban az asszonyok akármit kiabálnak,
mégsem adom oda magamat a fehér halálnak.


Úgy néztem magamra

                                        (Szécsi Margit verse nyomán)

"Úgy néztem magamra mindig",
ahogyan féregnek magára nézni illik:
Fekete föld sötét ölébe zárva
készül a méltatlan halálra.

Úgy néztem a világra folyton:
jobb, ha bánatom magamba fojtom,
mert a világban vigasz sehol sincsen,
mert elátkozott minket az Isten.

Most úgy tekintek magamra ismét,
mintha valamiben még mindig hinnék.
Nem tudom, mi lesz, de az nem árthat,
ha eggyel kisebb esélye lesz a halálnak.

2013. június 23., vasárnap

Néma válaszok

Megkérdeztem: merre tovább,
és vajon mi most a tét?
Várhatunk még újabb csodát,
vagy már vár a sötét?
Jött az a csend, és szíven ütött,
ahogy' szíven ütnek az árnyak.
Tekintetedből a kérdés sütött,
hogy helyt adunk-é a vágynak.

Azt kérdezted, hogyan lehet,
hogy eddig eljutottunk.
Elkövettünk-e merényletet,
hogy egymáshoz futottunk.
Válasz a csend, amely szíven ütött,
ahogy' szíven ütnek az árnyak,
de tekintetünkből már láng sütött,
hogy helyt adunk majd a vágynak.

Azt kérdeztem, miért éppen én,
és e kérdés volt a válasz:
miért éppen én, ha e földtekén
oly sokan élnek, hogy válassz?
És jött az a csend, amely szíven ütött,
ahogy' szíven ütnek az árnyak.
És kérdésünkből a válasz sütött:
helyt adunk majd a vágynak.

Szép vagy!

Úristen, de szép vagy! - simogattam testét,
kék szín szemhéjáról már csorgott a festék.
végigfolyt az arcán, kézzel letöröltem,
minden kínom, vágyam ím, ott állt előttem.

Spirálban folyt le a víz a csatornába,
agyam nem ettől a forgástól volt kába.
Vér tolult fejembe, s máshová testemben,
ahogyan a szemem reája vetettem.

Szappan volt kezében, de már nem sokáig:
az a vízben igen gyorsan habbá ázik.
Kacagott a szeme, ahogy letekintett,
mosolya reményt és boldogságot hintett.

Fertály óra elmúlt, lefolyt mind a szappan,
patyolat tisztává váltunk a friss habban,
és mire az óra a körét megjárta,
együtt kaptunk szárnyra földi boldogságra.

2013. június 22., szombat

Illúzió

Illúzió a szerelem,
hogy nem vagy egyedül,
hogy amint lógsz majd a szelemenen,
nem csak a szél fütyül
majd csontkalitkás mellkasodban,
szíved hűlt helyén,
mert nem igaz, hogy csak egyedül van
a két ember: te, meg én.

Illúzió a szerelem,
de más már nem is kell,
csak az, hogy legyen, ami életem
kérdésére felel:
hogy mi végre is születtem,
miért is élek én?
A felelet ez az illúzió
ezen a sártekén.

Illúzió csak a szerelem,
és csakis arra kell,
hogy valami még legyen velem,
amikor már nem ölel
kar, és nem csókol száj,
s nem kérdi, hogy' vagy, kedvesem,
amikor a magány annyira fáj:
kell ez az illúzió nekem.

2013. június 21., péntek

Rák a csigaházban


Nagykalapáccsal jártam a réten,
megkalapálni sziklát, követ.
Egy csigaházra, majdnem ráléptem,
elborította virág-szövet.

Még mielőtt a váza elrepedt
volna alattam, fölvettem én,
mert a szívem majd, hogy nem elepedt
érte, úgy csillant rajta a fény.

Már a hegycsúcsról néztem a tájra,
a csavart házzal tenyeremen.
Nem tudtam mást gondolni: bűbájra,
amely bennem élt elevenen.

Én messze látok a hegytetőről,
a csiga csak a házában él,
de az idő engem is megőröl:
és végül utolér majd a tél.

Nagy kalapácsom helyére tettem:
lassan már völgybe indulok én.
Kincsemet ingzsebembe rejtettem,
fénye hadd éljen ott, rejtekén.

Lám csak! Engemet is sújt egy átok:
nincs páncélom, így védtelenül
ugyanúgy élek, ahogy a rákok:
mind csigaházakba menekül.

A Korporáció

A jövőd reménytelen.
Nem várhatsz csodát.
A totális szervezet
az életedbe lát.

Akármerre tekintesz,
ha használod eszed,
nem rémálom ez immáron:
bűnszövetkezet.

Nem méreggel, pisztollyal,
hurokkal vagy késsel
gyilkolnak: némítanak
megfélemlítéssel.

Előírják, mit tehetsz,
miről mit gondolsz,
dicsérnek, hogy építesz,
mikor csak rombolsz.

Megszabhatják, hol, mikor
csinálsz gyereket,
a fejedre olvassák,
ha csinálsz eleget.

Választanál, te barom?
Nincs benne ráció,
megmarad a hatalom:
a korporáció.



2013. június 18., kedd

A sárgarigó dala


Arcomba hullott keresztje,
ütemre dobolt homlokomon.
Azon a vöröslő hajnalon
nem kérdezte már, szeretsz-e.

Egy rigó szólt, s még akartunk,
az utcán fölsírt a villamos.
Hév fejünk fölé fehér, habos
felhőkbe szállt fel sóhajunk.

Végül véget ért a hajnal,
fény ragyogta be a kis szobát.
Búcsúztunk, s bár kába aggyal
folytattuk életünk tovább,
el nem harsonázza már angyal
sem tőlünk a rigó dalát.

2013. június 17., hétfő

Túl az ötvenen

Túl az ötvenen
nem mondja senki sem,
hogy szép veled az életem,
jó, hogy vagy, kedvesem.

Túl az ötvenen
nincs remény semmiben:
egy nap olyan, mint a másik,
nem változik semmi sem.

Túl az ötvenen,
ha nincs már szerelem,
semmi nem vár, csak a halál,
én már úgy hiszem.

Túl az ötvenen
már nem reménykedem,
hogy élhetem még boldogabban
elbaszott életem.

Áldás? Átok?

Nem tudhatod, hogy áldás vagy átok,
ami néhanapján lehullna rád.
Farkasmosolyra sem görbül a szád,
messze állnak tőled aljasságok.

Ha mélysötét barlangban barangolsz,
elvakíthat még a gyufaláng is.
Mégis: feladnád elveid máris?
Önmagadnak csakis te parancsolsz.

Gondold meg, jobbra vagy balra térsz-e,
elágazáshoz ha érne utad!
Reális ár, amit fizetsz érte,
mikor majd marcangol a bűntudat?
Visszatekintve tényleg megérte?
Te sem szolgálhatsz híven több urat.





Érdekképzet

Tisztelem, és becsülöm Tamás Gáspár Miklóst, mint minden más olyan embert, aki saját szakterületén próbál értelmes dolgokat véghezvinni oly módon, hogy közben nem próbál más kárára húzni belőle hasznot.
Ezért (is) olvasom "Magyarország" és "Európa" (így, idéző jelekkel) című cikkét az ÉS utolsó számában. A cikk első bekezdése a szellemi hanyatláson sajnálkozik, amire példaként hoz föl jó pár, a napi hírekből, újságokból, rádióból és televízós műsorokból (szándékosan nem használom az elterjedt összefoglaló közmédia kifejezést) ismerhető szószörnyeket illetve szóösszetételeket, mint "turbómagyar", "maffiabaloldal", "őszödi böszme" stb.

Majd immáron a tárgyalásra térve , az első hasáb közepe táján - némi maxwéberezést, és a témában való jártasságot és hozzáértést (ami részemről el nem mondható mértékben hiányzik) demonstrálni célzó történeti kitekintést követően  - lassan irányba fordul a cikk, és rögtön meg is akad a szemem az érdekképzet szón.
Ez milyen állatfaj lehet vajon? Valami olyan fogalmat jelenthet, ami rögtön költői magasságokba emeli az egyébként politika-filozófiai indíttatású cikket. Ezt nevezik a költészetben talán szimbólumnak, vagy  metaforának? Esetleg metonímiának? Vajon mit jelenthet?

Bevallom, első pillanatra ugyanazt, mint a turbómagyar: a nagy semmit. Az érdekképzet olyan összetett magyar szó, amelynek hátterében üres halmaz áll: a fogalmak olyan osztálya, amelyekhez nem tartozik fogalom. Amolyan fából-vaskarika (bár ez utóbbira felhozható az öntési eljárás: a fából készített karikáról "levett" mintába öntött vas alkothat fából-vaskarikát...) Vizsgált szavunkat az érdek és a képzet szavaink egymás mellé írásából alakította ki az így nyelvújítóvá váló társadalomfilozófus-politikus.

Mindkét szónak és a mögöttük álló foglomnak is van adekvát jelentése a magyar nyelvben.
Csak az egyszerűség kedvéért egy kislexikon szócikkének első mondatával viszonylag jól megközelíthető (bár belátom, komplexitásában még így körül nem írható) az érdek fogalma: "Az egyén, a csoport v. a társadalom tevékenységének indítéka, amelyet szükségleteik kielégítése ösztönöz. "

Hasonló módon megérthető a képzet szó mögött álló fogalom is - bár belátom, az e szavunk mögött álló képzet felidézéséhez esetleg már érettségi, vagy legalábbis az egykori általános iskolai tanultságnál némileg több osztály szükségeltetik: "A valóság tárgyainak, jelenségeinek érzékileg, gondolatilag általánosított, szemléletes képe, emlékképként való felidézése akkor is, ha azok a felidézés pillanatában nem hatnak érzékszerveinkre."

A két szó - illetve kifejtve immár fogalom egyberakásából képzett érdekképzet szavunk egyrészt utalhat arra, hogy képzetünk van valamilyen érdekről (v.ö. az érdek képzete->érdekképzet), másrészt arra, hogy érdekből alkotott képzettel állunk szemben (azaz az az érdekünk, hogy (egy) bizonyos képzetünk legyen valamivel kapcsolatban, ezért képzetünk érdekképzet). Bevallom, nem tudom, hogy a kettő közül melyik fogalommal is állok szemben.

"A politika nem más, mint a... megszégyenült érdekképzet", írja TGM (bár nekem inkább Tamás Gáspár Miklós marad, hiszen soha nem ittunk pertut). Azaz a politika ugyanúgy vagy képzet az érdekről, vagy a képzet (alkotásának?) érdeke. Még mindig nem derül ki, hogy melyikre is gondol a szerző.

És itt meg is akadok a cikkben, feladom. Ha az első hasáb közepén találkozom olyan kulcsfogalommal, amely mögött nincs jelentés - vagy csak a szerző fejében létezik, és azt ki sem fejti számomra érthetően a fogalom második alkalmazása során sem - akkor mit kezdek a cikk többi részével?

Vajon, ha saját szakterületeim egyikén használnék egy szakcikkben ilyen "jól definiált" (jóindulattal kettős jelentéssel, kevésbé jó indulattal jelentéssel nem rendelkező) fogalmakat, mint például ammoniteszbazalt, vagy végfelhasználórendszer, meddig tekintenének komoly publicistának a szakterületemen?

(Élet és Irodalom, 2013. június 4, 12. old. Tamás Gáspár Miklós: "Magyarország" és "Európa")

2013. június 15., szombat

Nézz rám!

Nézz rám! Én nem vagyok a megfeszített,
akinek haja, s szakálla vérrel pöttyözött.
Nem kértem mást, csak kicsinyke hitet,
hogy az emberség belém is belém költözött.

Nem hiszel. Az életem így semmibe zuhan.
Hogyan is éljek nélküled, egyedül, boldogan?

Nézz rám! Én nem vagyok a dicsőséges lovag,
akinek csillogó vértje elűzhet minden bajt.
Meg sem ülném, jó szerént, a lovat,
amelyet sarkantyú és nem ostor hajt.

Belátom, én nem leszek már hős, páncélos lovagod.
Hogyan élünk még meg így pár ezernyi holnapot?

2013. június 14., péntek

Hit, remény, szeretet a falvédőn

Nincs szükségem sem hitre, sem reményre.
Kisütöttem az életem keményre.
Nem hiszem, hogy valaha is lesz puhább:
én sem vagyok az átlagnál ostobább.

Tavasz tájban, hogyha jön a kikelet,
minden évben elsiratom a telet.
Amikor minden az új életre vár,
elveszíti életét a zord halál.

Nem vagyok szép, gazdag soha nem voltam,
bulvár kacsa sem hápogott még rólam.
Egy vízcsapot sem tudok megszerelni,
vajon ki fog engem így megszeretni?

2013. június 13., csütörtök

Tartaros ércei

Oszló hullák járnak táncot
életed romhalmain.
Éji lidérc csörget láncot
Tartaros mély bugyrain.
Egy tál beléndek ételed,
és üröm italod,
de jól teszed, ha a mérgeket
magadból kimosod,
s átlényegítve adod át,
versekben, mint csodát,
hogy gyógyszerként ihassa más
szellemed mámorát.

De jól vigyázz!
A gyógyszer néha
nem hoz rád, csak bajt,
s ha elméred az adagolást,
az őrületbe hajt.
Hogyan keversz, mit és mivel,
arra figyelni kell,
mert nem mindegy, ha rád ügyel
pár szempár, vagy érző kebel.

S egy oszló hulla is jót tehet,
ha a sokkterápia cél,
a láncok csörgéséből lehet
csendülő acél,
egy kard: a vers, amely legyőzi
a pokol lidérceit,
csákány, amely kitermeli
Tartaros érceit.

2013. június 12., szerda

Egy anyának

                                                       B. Zs.-nek, Z. E.-nek, B. K.-nak és másoknak

Véreddel táplálod nyomorék magzatod,
nem mondasz soha le róla.
Embered más ágyba veti el a magot,
így megy ez már évek óta.

Mondd, az élettől mit is remélsz;
a szomszéd is röhög rajta,
hogy nincsen pár vödör oltott mész,
mert embered nem keni falra?

Összesúgnak a hátad mögött,
ha vasárnap templomba mész:
nézd csak! Megint jön az a lökött;
elment hazulról az ész.

Mondd, kihez fordulsz, ha jön az ár,
és vinné házadat?
Ki csillapítja, ha túl magas már
hajnal tájt, lázadat?

Ha kiáltanál, felsír a gyermek,
és csendben maradni nehéz;
bár nem ropognak most a fegyverek,
de háború ez, és kész.

Ha győzöl a harcban, sincs dicsőség,
és veszteni nem lehet,
s hogy ne is veszíthess, az ég és én
e versben fogom kezed.

2013. június 11., kedd

Áradáskor a parkban

A füvön pucér kőszobor.
Nadrágja odébb hever.
Az élet, bár nem túl komor,
pár frászt lekever.

Medárd napon eső esett,
víz folyt a parkon át.
Elmosná egy óra veled
a szívnek bánatát?

S vajh, a bánat miért ily sok
pár éve szívemen?
Mint Duna, mely árad, mos
gátat szelíden.

De nem hiszem, hogy majd kitör,
s eláraszt Holdat, Napot
- bár úgy érzem néha, volna miből -,
de én itt önként vagyok:

ha jön az ár, elvész az élet,
s bár a szennyen szörfözni is lehet,
de én dolgozom, hogy a gát megvédje
az életet. Veled.

2013. június 10., hétfő

Amikor már szavak sincsenek

Ha már a szavak sincsenek,
amelyeken elvitázok,
sikoltsad: minden kincsemet
elmosott egy szörnyű átok!

Odahányni őket minek,
mint villával falra borsót,
ha már nincs miben hozni vizet:
összetörtél minden korsót.

Talán, ha lenne korongod,
találnál hozzá agyagot,
de a cserepeket, bolond!
össze bizony nem tapasztod!

Hogyha már nincsenek szavak,
Csak néma rettenet marad.

2013. június 8., szombat

Nem tudom

Nem tudom, hogy kinek ki a kicsodája,
nem érdekel mások rémes micsodája,
ki és kivel, mikor, mily módon áll össze,
csak azt néztem folyton, hogy vajon te jössz-e.

Elzúgott a fejem fölött néhány váltás,
sosem néztem, édes? savanyú a mártás?
Amit elém tettek, bekajáltam szépen,
nem bántott senki sem: nem volt olyan székem.


Jutalmad mi lészen?

Hogy sürgetett a vágy,
s te mindig ellenálltál,
hát jutott egy ágy,
s egy megbízható ágytál.

Most fehér szobádban
csak pumpa hangja hallik,
mindegy, este van,
vagy pedig pitymallik.

Az élet véget ért.
Nem élted túl merészen.
és a semmiért
adtad magad egészen.
Mit vársz, az Istenért?
Jutalmad mi lészen?



2013. június 7., péntek

Nem törhet át!

Zsákokat rakok homokkal.
Tíz lapáttal teszek bele,
nem többet, csak pár marokkal,
aki viszi, bírjon vele.

Kézről-kézre megy a homok
beletöltve már a zsákba,
aki itt van, az mind konok,
kiteszi magát a gátra.

Itt nem törhet át, annyi szent!
Mind tudjuk, hogy visszatartjuk,
hiába is nő a vízszint,
magunkat önmagunk hajtjuk.

Barna? Narancs? Piros? Sárga?
Nincs értelme most a színnek,
csizma sem ragad a sárba,
útját álljuk ma a víznek.

Zsákokat rakok homokkal,
aki magyar, az mind rakja,
mire végzünk a dologgal,
nemzet leszünk, és nem falka.

Merülés

Egyfolytában férfi vagy,
ha csupán az minősít,
hogy a nyomásnak ellenállsz.
A belső vákuum miatt
csak tartásod egyenlíti ki
a külső nyomást.
Az űr, mint jól hiszed,
saját belső világod.
Nincsen benne semmi.
Ha lényedet a külvilágra tárod,
majd összeroppansz.

Magadba zárva,
búvárharangba,
a vákuumot fönntarthatod.
Ha mélyre merülsz,
magadon érzed
a vízoszlopot.

A harang egy eszköz.
Megvéd a túlnyomástól.
Merevítése egyben
a mozgásban gátol.
Ember él belül,
s az élő húsban vákuum.

Rám szorul a búra,
agyam elzsibbad,
levegőt sem kapok.
Hajlok a búra,
a nyomás ellen
versírásba fogok:
merevítem önmagam,
a tért megőrizni bennem.
Lehet, hogy mindez hasztalan?

Akit elborít a víz,
nem biztos: visszatér;
ha a mélység nő,
betör az ár,
pokolra süllyed a búvárharang.
Talán csak a buborék
éri el a felszínt.

Vagy az sem.
Csak hideget érzek,
és az űr sötétje ural.
Vákuum kering agyamban,
szívem folyton fönntartja
ereimben a hiányt.
Látom magam, amint
kezdőponttá zsugorodom.
Ha tovább nő a nyomás,
az űr is elenyészik bennem egy ponton.

Leszek a vég, leszek a kezdet,
az ős bumm majd belőlem sarjad,
"külön világot alkotok magam"-ban,
lesz tér üres, elég,
hogy napok és csillagok,
galaxisok
töltsék meg,
mígnem jön valaki,
aki búvárharangba zárva
merül.



2013. június 5., szerda

Egyik nap, mint a másik

(Stílusgyakorlat)

Egyik nap már olyan, mint a másik.
Szürke mindig.
Akkor is, ha esik, akkor is, ha ragyog a Nap.
A villamos - reggel oda, este vissza -
kedélytelenül zötyög végig a két hegy között,
el az egykori vértanukról elnevezett mező mellett;
a régi Moszkva-, most a K. u. K. miniszter tere a cél.

Onnan már gyalog járok, sokszor a Vérmezőn keresztül is,
de csak reggelenként. Délután sietek.
Minek? Otthon senki sem vár, még talán fiam sem,
akinek kedvéért egy órával korábban megyek,
hogy órával korábban jöhessek:
kis szobámban szinte állandó a csönd,
csak a gép zúgása hallik, most már a TV-t sem kapcsolom be.
Minek? Csak a harminc éve egyszer már elfelejtett agymosás
hullámai áradnak ismét a képernyőről,
ezúttal nem vörös zászlót lobogtatva,
hanem ragacsos álsággal átitatott narancsszirupos kenet formájában.
Ettől is csak a gyomrom forogna,
telehánynám a szobát.
Inkább marad a csönd.

Magamra csukom az ajtót, és hagyom, hogy
elbódítson a film, a vers, a zene;
verset írok, meg efféle semmit érő "szabadverseket"
- csak azért: megmutassam, ilyet is tudok ám! -,
amelyekben a gondolatokat sorokra tördelem szét,
hogy a posztmodernek azt gondolják: ez igen, verset olvasok!,
amíg a fáradtságtól szédelegve az ágyba nem zuhanok,
hogy álomtalan, mély álommal mossam ki tudatomból
a sóvárgást valami szebb, céltudatosabb, boldogabb élet iránt,
amely soha nem volt enyém, és már nem is lesz soha többé.

Mert sem kívül, sem belül nincsen boldog élet.

A tudattalanomból felbugyborékoló áradat
időnként szennyes tajtékba habosodik ezekben az írásokban,
amikor elfog valami megmagyarázhatatlan,
szinte lowercrafti félelem a falból előkúszó semmi iránt,
amelytől nem véd már ölelés,
vagy amikor fizikailag érzem, ahogy a magány rám nehezíti hegymagas kövét,
és nincs, aki legördítené azt.

Ritkán mosolygok, ha igen, akkor is csak felszínesen.
Belső, mélyből fakadó, valódi okom évtizedek óta nincs rá,
és alighanem most már nem is lesz,
amig világ a világ.

Na de vers az ilyen?
Hát egy túrót!

Október

Hagymát szelt. A könnye csak úgy potyogott,
aztán odatette főni a babot.
A rántás várhat még egész délelőtt,
ablakot tárt: alig kapott levegőt.

Két lépés a kamra. Kihozta a csülköt,
közben fél pohárral magának kitöltött:
nem lesz baj belőle, úgysem látja senki,
és ma délelőtt már nincsen hová menni.

A nyitott ablakon betódult a lárma,
tömeg gyűlt a téren holmi mulatságra,
de neki ilyenre soha nem volt gondja:
nem járkált az utcán, mint falu bolondja.

A falikúthoz vitte a zöldséget
- a petrezselyemnek zöldjéhez még tépett,
kevés lenne egynek zöldje a levesbe,
mindig úgy szerették, ha sok úszik benne.

Megmosta a zöldet, zöldséget a csapon,
eltűnődött kissé a bejövő zajon.
A fiókból éles kést vett a kezébe
a répát, gyökeret azzal vágni félbe.

Odalenn a téren zajongott a tömeg,
ropogás hallatszott: tán valaki lövet?!
Az ablakhoz lépett: mi ez a nagy lárma?
Egy golyó eltévedt, homlokon találta.

2013. június 4., kedd

Este a téren

Sánta kutya megy át a téren.
Ő sem kapott vacsorát.
Mára sem vártam csodát,
bicegését részvétlenül nézem.

Ma már úgysem jöhet erre senki.
Ritkábban jár villamos.
Az éjszaka pedig fagyos,
melegebbre kellene menni.

Nem tudom, mit is tegyek:
Ma is üres a kalapom;
pár nap még és éhen veszek.
De lábaim fölcsatolom,
mert még végül itt a havon
ücsörögve holtra fagyok.

2013. június 3., hétfő

Vers-szomorúság

Egyre szememre vetik, hogy oly szomorúak a versek.
Nem tudok versbe' se mást adni, csak önmagamat.

Réten (Hangyatrubadúr)

                                 (József Attila: Hangya)

A trubadúrról mindig
a tubarózsa jut eszembe,
öblösen búgó, mély hangja.
Bársonyos, mint réten a hanga,
ha félrehajtod, alatta
fehér bábok ötlenek szemedbe,
alattuk beleolvad a földbe szinte
a cipekedő hangya.

Így megy át a szépség szorgalomba,
de csak szorgalomból születik meg a szép:
miként bábjait gondozza millió hangya,
úgy nevelünk magunkban millió mesét.

Esőre áll most.
A hangya érzi, és siet.
Legyen bár álmos,
nem kívánhat a bábnak esővizet.

A hangya nem dalol trubadúr éneket,
rózsára sem szépségért van gondja.
Nem él meg, mint az ember, éveket,
de a bábot biztonságba hordja.

Nem alszik el a bábok között soha,
hiába érzi már, hogy lassan bealkonyul.
Én esernyőt nyitok, mert a mostoha
égből az első csepp a verseskötetre hull.