2017. január 14., szombat

Magány

A magány szürke, akár az este,
amelyben kerül az álom teste,
forgolódsz, mert túl meleg a párnád,
nem jön álom, bárhogyan is várnád,
nem látsz kiutat, csak sötét ködöt,
és nem tudod, hogy miért vagy lökött,
az agyadban szürke zajok sírnak,
nyílik a szája már minden sírnak,
bár néznél, nem látsz tovább magadnál,
elmennél, és mégis itt maradnál,
arra ébredsz, hogy még ég a lámpa,
ablakon túl lóg az éjfél lába,
zizzenő csönd szuszog bent a falban,
arra döbbensz, hogy már meg is haltam,
a magány rág, mint a fúró féreg,
már nem is mondod, jaj, nagyon félek,
nem találsz szemet, hogy belenéznél,
és ami bánt, édesebb a méznél,
a fehér fal feketére festve,
a magány szürke, akár az este.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.