Egy kis madár ugrált az ágon
kilencszáz hatvannégy tavaszán.
Ma is hallom, hogy mondod, s látom,
jól nézd meg, mert aztán ravasz ám!
De csak a szemed sarkából nézd,
a fejedet ne fordítsd oda!
És fülelj: hangja édes, mint méz,
tavaszi dala maga a csoda!
A madár aztán elröppent,
megriadhatott tőlünk nagyon.
Hogy' elszállt az idő! Megdöbbent.
De az emléket veszni nem hagyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.