Godot-ra várva

Mindannyian várunk csak Godot-ra,
aki el nem jön többé már soha,
mert elmúlt régen a boldog óra,
azóta a lét egyre mostoha.

De ha mégis jön Godot, lesz minden:
Az égben fény, itt remény, szeretet,
felénk fordítja majd arcát Isten,
aki, úgy tűnik, hogy elfeledett.

Ha jön Godot, újból talpra állunk,
nem ücsörgünk a járda peremén,
egy arasszal lesz szélesebb vállunk,
kikezdhetetlen lesz a te meg én.

Majd jön Godot, és emberré válunk:
felsüt a Napfény létünknek telén.

Üres térben

Üres térben nincsen merre menni,
Aki földbe magot el se vet,
annak termése a rettenet.
Mint tömör fal vesz körül a semmi.

A viszonyítás nélküli térben
bárhol lehet újabb origó.
Miért aláz a semmi porig, ó,
ezt életemben már meg nem értem.

Amikor nincs körülötted semmi,
magad vagy viszonyítási pont.
Nagyon nehéz így embernek lenni,
esélyeiden a hiány ront.
Sokszor érzed: most már nincs mit tenni:
az életed véget ért és pont.

Hajótörés

A korallról csak te jutsz eszembe,
látod, már ez is beteljesedett.
Én régen nem vágyom már keresztre,
bár egykedvem visszakeseredett.

Zátonyán szoknyád korall színének
lélek-hajóm megfeneklett, bizony,
csábíthatnának akár szirének,
ami körbe vesz, az csak az iszony.

Sötét a tenger, nem látok közel,
és távol sem pálmafás partokat.
Maradni éhhalál. Indulni kell?
A jövő vízbefúlást tartogat?

Zátonyodon már nem maradhatok.
Talán boldogabbak, akik vakok.

Képek

1.

A templomtorony tövében láttam
legyengült, rongyos éhezőket.
Térden kúsztak ott a sárban,
bögrét csörgetve, járókelőket
kísérve egyedül vagy párban.

2.

Villám villant viharban hirtelen,
aztán hó szakadt mindenfelől az égből,
mintha álompelyhek hullanának nekem,
és én magam nem látnék ki a vetésből
utam felén már, egy kutyával velem.

3.

Fény vetült a bokrok szövedékére.
Akit szerettem, végképp elhagyott.
Már oda sem érnék az esketésre,
ha lennék a vendégek közé hívott.
Félig tele a csésze, félre téve.

4.

Van egy sérülés a törzsön,
ahol tavasszal az ág letört.
A képet még elmémben őrzöm:
az ablak mintha sok hegyes tőrt
formált volna, mind ki kellett törmöm.

Hazug világ

Hazudnak éjjel is, meg nappal is.
Száz csatornán ömlik át a hányadék,
amit tagadnak, még az is hamis,
mégse mondja senki, hogy most már elég.

Hazudnak éjjel is meg nappal is,
mert mára már arról is hazudni kell,
hogy létük és önképük is romlott, hamis,
de hívő nincs, akit ez érdekel.

Hazudnak éjjel is, meg nappal is,
ma már a tényeket tagadják,
amelyeket tisztán lát a vak is,
és kimondaná, ha hagynák.
Hiszen még bolsevik-létük is hamis.
Farolnak folyton, mint a vak rák.

Megértenélek, Párizs

Talán, ha újra utcáidon járnék,
mint negyed századdal ezelőtt,
szerelem követne, mint az árnyék,
föntről nézném a sok háztetőt,
amelyek fölé a torony magaslik,
a Sacre Coeur lépcsőjét újra mászva,
míg alant, a mélyben saslik
és bagett várna gyomrommal nászra,
megérteném a léted, Párizs.
Röpülnék hozzád holnap máris!

Talán, ha kávéházadba beülnék,
egy bor-kávé-perec triászra,
míg odakint a nyári ég kék,
nem is gondolnék semmi másra,
csak a nők lábát figyelném,
amint az aszfalton kopog,
el-eltűnődne rajta elmém,
hogy szívem torkomban dobog,
megérteném a léted, Párizs.
Röpülnék hozzád holnap máris!

Leírható?

Nem írhatok le fát,
amely virágban állt,
hisz' elfutott.
Maradt a száraz ág,
amelyet fejsze majd levág.
Az vár csak ott.

Nem írható le kép,
felül világos ég,
alatta zöld mező:
bekormozódott rég.
Rajta a messzeség
nem létező.

Leírható a villamos:
zörög, és sárga, és lapos,
sínen gurul.
Leírható a lét:
Magyar, fröcsögi szerteszét
a nyálat a turul.

Nem írható le ember.
Tulajdonsága tenger,
ha élt, ha elbukott.
Nem írható a volt:
lezárva, mint a bolt,
ami kapható volt benne,
ma már nem is tudott.

Újra halottan

Úgy vagyok ismét,
mint aki még sosem élt:
halva születtem.
Elmegyek innét.
Maradni senki se kért.
Semmi mögöttem.

A halál az az átlag,
az élet a baleset.
Nézd csak a fákat,
mind, ami szárad!
Én se vagyok már itt veletek.

Úgy vagyok újra,
mint aki még sosem élet,
magamba bújva.
Nyílni senki se kért.

A pléhbordájú tengernagy

Kovács Ferenc: O.C. a Lordprotektor portréja diktátor korából
ÉS, 2017. április. 21.

Sorok közt olvas az ember megint,
s hogy Lordprotektorról szól a stanza,
vérmérséklet szerint röhög, vagy legyint;
szinte látja, ahogyan Sancho Panza
Rocinantén ülve hátrafelé halad.
Várja, hogy majd mint esik hanyatt.

Vaskézzel uralkodik a pléhbordájú,
míg a rókaképű öccs figyel,
mikorra vethető be majd az ágyú,
hogyan lőjön urára, mikor és mivel,
ha majd az rettegőre fogja.
Ma még hagymázas lázálmának fogja.

Zsebébe túr nem csak önmagának
szónokolva az esernyőt keresvén,
amíg a visszahulló nyáltól szarrá áznak
a hű alattvalók templomba menvén.
"Közönséges, durvaszövésű elme",
de hiszi, hogy övé az Úr kegyelme.

A rossznak forrásai a bankok,
ha azokat nem zsebe uralja.
Nem cseréli le a kehes Trabantot,
erkölcse az emberi nem alja,
s míg az ország a nihilbe szédül,
még vagy tucat új stadion épül.

Saját magában utálja a parasztot:
vagyunk itt elegen látók és zsidók,
hiába vett föl polgári maszkot,
a csillag és a nyílhegy is kilóg,
és amint mállik az arcról a festék,
rothadás lepi a nemzet testét.

Mezők fölött az este

Mezők fölött az este érkezik,
az idő majd éjbe fordul.
Az eget csillagok sem fényezik,
felhők komorlanak zordul.

A fűnek zöldje kékké változik,
a fák már feketén zúgnak.
Az ember itt nem első, második,
Titka van minden útnak:

folytatásukat a kanyar mögött
elfedik fák és a bokrok.
Bármerre indulsz, talász majd ködöt,
nem látod, leszel-e boldog.

A szerelem éve

Kivirágzott a diófa
odakint a kertben.
Szívem zeng, amióta
szerelembe estem.

Házam előtt csillog a fény
a diófák levelén.
Szíveden érzem, s magamén,
boldog vagy, meg én.

Már vinné a hideg szél
a diófák levelét.
Létünknek neki mentél:
letagadtad elejét.

Odakint már a fehér hó
minden fát belepett.
Nyáron még izzó volt,
elhűlt a szeretet.

A virágzó ligetekben
fiatal szél tekereg.
Sosem éltünk szerelemben.
Végeztem teveled.

Csökkenőbe rendezett gyakoriság

(kísérlet) 

Nem az, és, hogy már ha csak is egy a még,
de én majd mint sem volt, s meg vagy.
Van el, most minden nincs,
mert ez vagyok.
Azt itt ne!
Jó.
Úgy tudom,
ott, hogyha aki semmi,
mi talán ami ki.
Így soha kell élet,
más lehet mind,
mit hiába,
bár ember miért ma?
Nap nekem mindig újra,
amikor nincsen életem,
te rám senki,
hát lenne át.
Május volna sok!
Egyre akkor, amit jól.
Szívem sötét,
olyan nagy, többé vár.
Június új.
Két április,
néha megint, folyton.
Egyszer augusztus.
Mégis pár jön,
pedig március lett.

Gyümölcs ízű gyötrelem

Őszibarack ízű gyötrelem,
forrón izzó, lángsugarú nyár!
Megolvadt aranyfolyam szívemen,
nyomában hamu, és üszök jár.

Soha nem volt még olyan szerelem.
amelyik boldog véget is ért.
Ami volt, azt nem feledhetem,
meg is fizettem mindegyikért.

És mégis, az élet, ha nincsen szerelem,
csak hosszú, éji, jeges-hideg tél.
Évtizedek óta csakis azt keresem,
és alkonyatban az ember már nem remél.

Mert tisztító tüze fertőtlenít,
felfrissíti az elrothadt életeket.
A sötétséget túlélni segít,
nélküle csak elpusztulni lehet.

Bár nyomában kiégett mezők felett
csak pernyét fúj a zord, fekete szél,
de ha tudható, hogy nem lesz több szerelem,
az ember soha semmit sem remél.

Egy Petri-kétsorosra

Csíkos nadrágom és ingem.
Lehet, hogy ez itt egy börtön,
ahol halálomon innen
még életemet letöltöm?

Félhomály felé

Összemosódik a fejben a semmi a rosszal.
Ha jönnek az éjjeli árnyak, a szívszakadás fenyeget.
Szervezed ügyletedet lassan Thanatosszal,
s egyre csak érzed a vágyat: nem éltél még eleget.

Bárhova nézel, nő a mocsok, meg a szenny csak,
és szívedben immár nincsen ellene gát.
Néha a pillanat adja, az érzés megcsap:
másik a jó út, itt te vagy a renegát!

Mégis a tollat fognád újra a kézbe:
hátha az írás majd csak felmelegít,
írni virágról, szép szeretőt megidézve,
mint a pohár bor, majd feledni segít.

És összemosódik a fejben a semmi a rosszal,
és jönnek az éjjeli rémek, hív a sötét.
Táncodat lejted lassanként Thanatosszal,
s józanul nézed: más még issza sörét.

Elvakítanak?

Vakíthatnak hamis fények,
túl makacs dolgok a tények.
A való kilóg a hazugság mögül.

Éjszakai sötét rémek?
Ártalmasabbak a mérgek,
amelyeknek ma a "polgár" úgy örül.

Szennylé folyik be a fejbe,
mint a trágya tiszta tejbe,
a mérgektől a gyermek sem menekül.

Állat üvölt: "fejét verd be!
Nem való a gaz a kertbe!"
Soká lesz, hogy élhetsz itt emberül.

Idegenben

Idegen már nékem e város.
Itt minden átalakul,
és a népe olyan korlátos,
a múltból sose tanul.

Idegen már nékem ez ország,
nem is értem már a beszédét.
Meg nem osztja itt senki a sorsát
azzal, akit foga tép szét.

Idegen már nékem a lét is.
El is megyek, ha tehetem,
Egy dolog tart itt mégis;
a remény, hogy van szerelem.

Hajnali óra

Fordulva önnön magába,
mint kígyó, ha kúszna fára,
tekereg egy gondolat körül.

Nem lógva hamis meséken
fegyelmezi magát szépen.
Elveti, aminek más örül.

Derékban megroppant fákon
hajnalban hintázó álom
lassan már a felhőkbe röpül.

Amire a vízhez érne,
elfogy már az összes érve.
Csendben gondolatokba merül.

Távolodón

Távolodik most már az egész.
Feledés fedi majd, ami volt.
Észbe se' vettem.
Szürkül az ég, és éj közelít,
a merész szerelem nem emészt:
vén faszi lettem.

Szinergikus mezőben

Szinergikus mezőben élünk,
bárhol is bontod meg szövetét,
egy-kettőre végünk.
Az egyedüllét az nem meseszép.

Térben-időben szervesültünk
egy szövedékbe ágyazódva,
ha van bűn, az közös bűnünk,
mindnyájan tehetünk róla.

Szörnyű mérgek - ocsmány eszmék
okoznak rajtunk hullafoltot,
sugallják, hogy jobb a nemlét,
mert az ember nem lehet boldog,
ha nem járják át a mérgek.

Rab madár kalitkában

Haza mentem. Van otthonom még ma.
Az égboltnak csillag-morzsaléka
csillogott rám. Felhő nem volt éppen
fejem fölött a sötétlő égen.

Sötét szoba. Nem fénylik a lámpa,
árnyat vet rá szívemnek árnyéka.
Süthet a Nap, világolhat a Hold,
szívem itt rab, már nem szabad, mint volt.

Csak a hangzás

Szavaknak csak hangalakját,
ritmikáját és zenéjét.
Szavaknak csak ízét, hangját,
nem tekintve az értelmét.
Csak szavaknak, mondatoknak
ritmusa gördüljön versben!
Ha a hangok már hatottak,
ritmussal kell versem fessen.
Nincsen téma, értelem, mély,
csak a hangzás fessen mintát,
bármi okos szó is sekély
pazarolni rá a tintát.
Így lesz zene majd beszédből,
hogyha az értelem szétdől.

Nem haltam meg még?

Nem haltam meg még,
de már nem vagyok magam.
Ritkul már a lég,
bár a halál messze van.

Vagy nincs messze már,
csak képzelem, van időm,
és túl a sarkon vár,
míg elfogy a levegőm.

Vagy már halott vagyok,
s a túlvilág a hazám.
Szívem így nem ragyog,
hát sötét van igazán.

Szemtanú

Láttam, a vízen túl
a rabok seregét:
egyedül menetelt
mind szakadatlan,
párban, a víz partján,
a hideg levegőn,
valahogy lebegőn
várva csodára.

S láttam agyagbányát.
Ma megint belelőtt
sokakat valaki
mészbe, gödörbe.
Holnap is embert irt
a gonosz hatalom.
Soha nincs nyugalom:
tombol a Sátán.

Súlytalanul, láthatatlanul

Láthatatlanná váltam meg súlytalanná.
Háztetők fölött lebeg a szellemem.
Fölemelnék bárkit hozzám, hogyha hagyná,
eljöhetnél például te is velem.

Ketten lennénk súlytalanul láthatatlan,
itt úgyis ilyen ma már annyi milló.
Éghetne alattunk aztán tüzes katlan,
folyhatna mindennap a ribillió.

Láthatatlanná váltam, és súlyom sincsen.
Kívülről szemlélem én az életet.
Csendben szálltam fel magasba inkább, mintsem
kiabáljam hangosan, hogy ég veled.
Elhagytam már mindent, hogyha volt is, kincsem,
szél fúj rajtam át, mert senki sem szeret.

Hangyaboly

A magas fűben hangyabolyra leltem.
Menetelt a dolgozó sereg.
Őket néztem - nem volt semmi tervem -,
s nem figyeltem: az idő pereg.

Fűmagokat hordtak be a bolyba;
erősen közelgett már az ősz.
Raktártól raktárig mentek sorban,
a mag így kint sokat nem időz.

Nem messze egy darabka szalonna
volt a fűben egy kis pad alatt.
Arra kóborolt egy apró hangya,
pár perc, és a húsból nem maradt.

Behordták a hangyabolyba mindet:
jön a tél. Arra készülni kell.
Egy fűszálon most körültekintget
egy őrszem. Még hátha kincset lel.

Pestises évszázadok

Tombolt Pesten is a pestis,
tatár dúlt, és török rabolt,
volt kifosztva, üresen bolt.
mégis áll ma Buda, s Pest is.

Ami történt, az nem ködös:
a tolvaj lop, rabló rabol.
politikus ötöl-hatol.
Nemzeti szín lett a vörös:

kuka égett, tört az ablak,
a csőcselék gyújtogatott.
Itt az érdek bujtogatott,
s népet árokszélen hagytak,

Mit hagytak! Nyomorba löktek:
Nőt a nyomorultak száma,
falun még megéltek, ám ma
pár kézbe mentek a földek.

Ma a szemfényvesztés pestis:
a hazugság, mint szenny árad.
Bár házad sem lehet várad,
lesz még Buda, s áll majd Pest is!

Magyarország!

Magyarország, én annyi mindent adtam neked,
és én csak egy senki vagyok.
Azt mondod, ne azt kérdezd,
mit ad neked hazád,
azt nézd, te mit adhatsz neki!
Nos én neked adtam 18 értelmetlen hónapomat
szellememből,
tíz évet az állami vállalatodnak
életemből,
és harminc évet nagytőkéseidnek
szabadságomból,
és most vannak, akik - bár ők nem adták meg -
másoktól követelnek ilyeneket.

Ginsberg azt írta:
menj, baszd meg az atombombádat,
én azt:
csináld ugyanezt a szögesdrót kerítéseiddel!

Magyarország!
Mikor látod meg végre,
hogy ugyanazt a kört járod?
Fiaid és lányaid legjobbjai mindig elmenekülnek,
mert élhetetlenné tesznek vezetőid.

Magyarország,
végül is nem te vagy az,
amelyik tökéletes,
és nem is a vezetőid azok.
Hazugságaik sokba fájnak nekem.
Magyarország,
fiaid kiirthatták fiaidat,
fiaid megbecsteleníthették lányaidat és tereidet,
és most ugyanazok üvöltözhetnek
a trágárságok kifütyülése fölötti dühükben.

Magyarország,
már meg sem hallod,
ha szónokaid trágárságokat beszélnek,
észre sem veszed,
hogy kilóra adták el lelkedet.
Hónapok óta nem olvasok újságot,
mert csak a hazugság és mocsok dől belőlük,
mint harminc évvel ezelőtt.
Ki sem nyitom a tévét és a rádiót,
mert a mocsoktól már nem kapok levegőt.

Magyarország,
ifjú koromban hittem a kommunizmusban,
abban, hogy az ember eredendően jó,
de ma már benned sem hiszek.
Elárultál és kifosztottál,
mint még pár milliót nálamnál jobban.
Látnod kellett volna,
amikor Engelst olvastam,
még komolyan is vettem,
mert volt filozófiájában ráció,
jóval több,
mint amit most a pubifiúk
próbálnak fejeidbe beleverni.

Magyarország,
engem, és sok mást
sokszor kitagadtál magadból,
mondván,
én nem vagyok magyar.

Magyarország,
én európai és magyar is voltam mindig,
amíg ki nem találták vezetőid,
hogy csak addig kell Európa, amíg fejni lehet,
mint egy marhát,
saját zsebükre és dicsőségükre
elveszítve a közpénz-jelleget,
de a marha nem ökör,
és ezt előbb utóbb mindannyian megbánjuk
- no persze vezetőid kivételével -,
ha ilyen ökrök maradunk.

Magyarország,
az oroszok téged megint kilóra akarnak,
megvesznek és bedarálnak
atomhulladéknak reaktoraikba,
amelyeket akkor is fizetsz,
ha már csak füstölgő romok.

Magyarország,
a szomszédban magyarokat öltek az oroszok,
amikor vezetőid velük üzleteltek,
és magyarokat ölnek ismét,
ha arra szottyan kedvük.

Magyarország,
volt egy pár újságod,
amely meg merte írni
vezetőid arcátlan hazugságairól az igazat,
te ezeket megsemmisítetted,
bedaráltad,
mint elődeid, a nácik és a bolsevikok.

Magyarország,
mára már semmivel sem vagy jobb
azoknál, akik csak maguknak akarnak téged,
mert hagyod, hogy ezt tegyék veled,
ahelyett, hogy a Dunába szórnád,
vasvillára hánynád azt a csürhét.

De mégse!
Magyarország,
én nem akarok háborúba menni
senki kedvéért,
ezért mondd meg vezetőidnek,
hagyják abba az uszítást,
legyen végre
béke!

Ködfelhő keresztezte utam

Hogy elvesztettem kedvemet,
szürkévé teszi a napkeltéket.

Vajon milyen sötét dolog lehet,
ami a szívek közé ver éket?

Ma földre szállt egy ködfelhő,
utamba állt, szólt: lélegezz be!

Amire az ember felnő,
vajon mind megérik a keresztre?

Tanítások

Kín gyötör az éjben,
mert a rák rág belül?
Ne gyűlöld, ki vétlen,
s nem más baján örül!

Hogyha erkölcstelen,
buta ember támad,
te ne légy kegyetlen!
Nálad a bocsánat.

Ha áramot vezet
testedbe majd néha,
akkor se azt vesd meg,
ki gondtalan, léha!

De amikor gonosz
kényszerít a tapsra,
te legyél majd a rossz:
húzd a lámpavasra!

Jelenidőnk

Őrült gyilkossal parolázik
a tolvajbanda rongy kifutója.
A hazugság falakon ázik,
egész ország a tudója.
Fosztogatja az állampolgárt,
életet fojt a gyilkos banda,
Hangosan zengnek hamis zsoltárt,
árad a szenny, a rongy halandzsa.

Törvénytelen törvényt hoznak,
kavarog a fejben a rothadt eszme,
nincs maradása a földben a holtnak
sem, menekülne, messzire menne.
Mocskos ideák kúsznak a fejbe,
s nem lesz vége a "forradalomnak";
amíg van aprítani tejbe,
addig mindig lesz, amit lopnak.

Nincs más eszköz: tűzzel-vassal
irtani kell a kusza bozótot,
addig, amíg marad, aki tapssal
jutalmazza a gonosz bohócot.
Szájon dől, ami alfelen jönne,
zárt magányban, árnyékszéken.
Egyre gyűlik a disznók gyöngye,
nincs aki igazat beszéljen.

Bűnözők törtek hatalomra,
véget ért egy ősi álom,
ha nem gazsulálsz, hát majd halomra
öl téged a maffia állam.
Tegnap az újság, mára az egylet,
mindig kell egy új ellenség.
holnap a szőkék, majd a gyermek.
A bolsevikoktól jól ellesték.

Ezt az őrületet figyelve
forr az agy és forr a vér is,
szinte megzakkan az elme,
úgy röpdös sok idióta fétis.
Víz alá megy vagy száz évre
újra most ez a kis ország.
Aki tagadná, nincsen érve:
a jövőnket elorozták.

Varjak a kertben

Varjú szemez szívemen:
elhagyott a szerelem.
Csőre tőr, a tolla vér,
lásd, az élet mit sem ér.

Kertem fölveri a gyom.
Megművelhetném? Hagyom.
Ha dalok nem zengenek,
a varjak nem döglenek.

Csak a vers marad nekünk,
ha elhagy szerelmesünk.
Csendben lüktető sorok,
ahogyan a szív dobog.

Versbe lélek? Rímbe vér?
Csak magunkért? Mit sem ér!
előbb-utóbb elbukunk:
ismétlődő rítusunk
el nem űzi varjaink
ha nincs, aki ránk tekint.

Tüntetéseken

Pesten, egy nagy tüntetésen

még nem folyt a rendőrattak,

szóltam: engedjen át, kérem,

s visszakézből leugattak.

- Kerülje meg a fél várost! -

szólt az ukáz, mint ítélet.

Járjam be Csepelt és Hárost,

bár régóta nem itt élek?

Biztosítva államilag

volt a menet: buszt is kaptak

(korábban a Rádióban

nem ugyanők gyújtogattak?).

Ott ablak tört, kuka lángolt,

az utcán gumival lőttek,

most nyitva volt a Dohánybolt,

a bevételek csak nőttek.

Sósavat locsoltak arcba

joviális idős nénik,

akik akkor mennek harcba,

hogyha tőlük nem is kérik.

Pesten, egy párttüntetésen

most nem folyt a rendőrattak,

csak rám szóltak: itt a késem!

S ha nem kussolsz, pofán csaplak.

Betontorony

Betontorony áll a tájban,
tölcsér van a tetején,
régóta nem élünk párban
már mi ketten, te meg én.

Betontorony, házak fölött
 uralja itt a teret.
Az életem rég megtörött,
pedig én szerettelek.

Ha nincsen szerelem (és ha van)

Feneketlen gyomrú temető,
te ocsmány, és vériszamos!
A halál mégsem oly leverő,
ha az élet belénk tapos.

Soha nem volt még szerelem,
amely boldog véget ért.
Ami volt, azt nem feledhetem:
élettel fizetek mindenért.

Páncélba soha nem öltözött
még szívem, ha támadt a vágy,
mégis voltam sorstól üldözött,
sokszor üres maradt az ágy.

Ma már az élet vége felé,
jól tudom, nem illik mondani,
de odaállnék még a szerelem elé,
nyugalmamat elrontani,

hiszen már vár a temető,
az az ocsmány, vériszamos,
és ha nincs szerelem, leverő
az élet: céltalan, belém tapos.

Folyton verset olvasok

Már folyton verset olvasok,
egyszerűt, és egzotikust.
Hogyha időm lenne sok,
olvasnék minden lírikust.

Találok rokon lelkeket,
versük szívembe hasít,
emléket ébreszt, kelteget,
közben tanít is még kicsit.

Találok verset, nem tetszőt;
ott más rugóra jár az agy:
jelzőt zsúfol, elhagy vesszőt,
bár sokszor megírja, ki is vagy.

Mármint te magad, olvasó.
A versből ráismersz, magad
magadra, én is magamra. Ó,
és néha egy sor belém ragad.

A Költészet Napjára 2017.

Összegyűltünk, ahogyan évente.
A fény ma gyérül, közel az este.
Csak nézünk, hogy ledől minden oltár:
a tegnapi bolsi mára polgár;
kapar, aki el sem jut a vágyig.
Mi meg nem rég temettük Eszterházyt,
és megint uszulnak ordas eszmék.
Borzadunk, vajon holnap mi jön még?
Vajh, a méreg, ami közénk hatolt,
megöl-e majd? Szabadon írhatol?

Mécset gyújtunk az eltávozottnak,
bár a sorok bennünk iszonyodnak,
hiszen épül, amit meghaladtunk:
az Ős Patkány megint rág mirajtunk;
kórt terjeszt újra hamis gondolat,
és csak szaporítja a gondokat.
Neved tűzi az is zászlajára,
aki gyalázatot hoz hazádra,
de olvasunk még, ismerjük neved,
van magyar, aki éli versedet.

Csak gyermekmeséket

Nem olvasok mást, csak gyermekmeséket,
kalandhősöket nézek monitoron,
de ábrándot már nem kergetek, kéket,
és a lila bánatot sem sorolom.

Nem csinálok már rendet a világban,
hiszen én azt sem tudom, hogy mi a rend,
pedig oly sokat forgattam és rágtam,
hogy a szó nekem vajon mit is jelent.

Valami nagyon félre csúszott egyszer,
s azt hiszem, mindig félre csúszik talán,
és nincs az a varázspálca vagy vegyszer,
ami helyére billenthetné azután.

Már nem olvasok, csak gyermekmeséket,
és még a scifit is szeretem nagyon.
Az ember, amikor dönt, gyakran téved,
de én magamat tévedésben is hagyom.

Thrúín

Palotámban nem él meg az angyal:
ha jönne, szárnyát széjjelszabdalom,
s míg sötétben nézek zúgó aggyal,
üres térben visszhangzik dalom.

Termeimbe nem tör be a napfény.
Örök homály üli meg csarnokom.
Amit mondok, minden szavam törvény,
mert váramban egyedül lakozom.

Váram nem a kék szakállú vára:
itt nincsenek falban sem asszonyok.
Szabadságomnak magány az ára,
termeimben csak a csend zokog.

Másról kellene írni

Most már másról kellene írnom, nem szerelemről
hexameterben, pátosszal csak verve a ritmust,
mert így, hatvan után már, mondd, mit akarhat az ember
még oly dolgot, amit sosem élt át eddig a létben?

Ott eszi rosseb az elvárást! Csak a verseket írom,
sort sor alá szerkesztve, amint jön az ötlet a fejbe,
nem gondolván arra, vajon majd jó lesz-e versem,
megfelel ez majd holnap az akkori lírai trendnek?

Mégis másról kellene írnom, érzem, a verset.
Írni lehetne talán még többet a társadalomról,
hisz' ma is telve az élet a bánattal, a nyomorral,
s dőzsöl az összes farkas báránybőrbe bebújva.

Ismeri minden farkas mára a régi meséket,
és úgy áll meg a parton, a bárány hogy ne ihasson,
nem kérdez malacot, csak verné széjjel a házat,
mert oda épít majd új ketreceket föl a népnek.

Ébren és álomban

Álmomban más vagyok, mint életemben,
tudom.
A magot elrejti egy csonthéj bennem,
hogy el ne veszítsem az úton.
Így hiszem.

Megnőtt, akár őshüllőn a csont,
hogy védje,
ami belsejében lapul.
De vajon van-e védenivaló ott?
És tudok a burkon kívül élni
szabadul?

Az életemben nem él meg angyal,
ollóval szárnyát szétszabdalom,
amíg sötét világom nézem zúgó aggyal,
az üres térben visszhangzik dalom.

Megváltoztathatatlanul

Magyaráztam neked korokról és evolúcióról,
a fejem szines csiszolatokkal volt tele.
Az ember nem megtéríthető. Mindaz, amit gondol,
fejében marad, amíg el nem jön tele.

Még emlékszem a tizenöt éves korom tavaszára,
akkor nyílt előttem ki ez a színes világ.
Nem volt szükségem külső hitre, reményre, imákra,
tudtam, hogy eljössz. Egyre csak vártam terád.

Most tavasz van odakint ismét, és árad a fény;
azóta a régi óta bizony elmúlt egypár évtized,
és akármilyen szép is a csillanó remény,
ma már semmilyen feltámadásban nem hiszek.

Megmaradtak nekem az evolúció, a kövek, és korok,
de már nem emelnek túl a lét keservein.
Én maradtam keserű, csalódott, mogorva, és konok.
Hajamra havat lassan a tél dere hint.

Tulipánágyás

Piros tulipán nyílik a ház előtt,
nekem illene gondoznom őket,
a sárga kutyatej minden fűvet benőtt,
a szél elfújta mind a felhőket.

Tavasz van ismét, és ez közhely,
hiszen hatvan éve ismétlődik velem,
hogy a zöldön nyíló kutyatej
megszínesíti szürke életem.

Apám kalapja

Apám kalapja égig ér,
fejében százezer csillag.
Lába előtt vékony vízér,
hullámain napfény csillog.

Felhő kering vállai körül,
két karja hegyeket ölel.
Közel, távol minden örül,
ha fölkap, magához ölel.

Szőlőt metsz apámnak keze,
és gyümölcsfákat permetez,
a termést nézi, hogy lesz-e
az ágon, mely fent lengedez.

A csillanó felszín alatt

A kergetőző, kis hullámokon
százezer darabra tört a napfény.
Ha nem középiskolás fokon
figyelsz, a fény alatt ott az önkény.

Talán, ha kertjeinket művelnénk,
és nem néznénk oda,
a fény mögött rá nem lelnénk,
hogy zsarnok, s ostoba
pojáca diktál újra ma nekünk.

Magánlakásba visszabújhatunk,
de ablakon dörömböl már a mancsa.
Magán körünkben lehet még szavunk,
csak az útba ne kerüljön brancsa.

Talán, ha lábra állna végre mind,
ki elszenvedi ezt
- a történelem arra int,
a nép Dunát rekeszt -,
lehetne újra szabad életünk.

Reális veszély

Reális veszély,
hogy reális veszélyt idézünk elő.
Ez nem csak szeszély:
hogyha civil vagy, bármely nem civil lelő.

Megfosztunk jogodtól;
ennek célja, hogy ne kérhesd számon.
Törvényünk csak rombol,
tudom, hogy lehet naggyá válnom.

Saját érdekünk
érvényesítjük az életben,
Hogyha tévedtünk,
akkor is úgy élek, ahogy soha nem élhettem.

Nem lesz több befolyás,
mi folyunk vízcsapból napestig.
Nincs kizsákmányolás:
tilos a szó is Litkétől Budapestig.

Illiberálisként
a szabadságot felszámoljuk,
végzünk is már tüstént:
nem marad számodra búvó lyuk.

Reális veszély,
hogy reális veszélyt idézünk elő.
A remény csekély,
hogy társadalmatok életünkben felnő.

Szomorú váza a szobában

Egy szótlan, szomorú váza várta,
virággal teljen fel élete.
A poros, üres szobába zárva
már régen senki nem élt vele.

A márvány szobor két szeme
szenvedését üresen nézte:
Régen volt hogy szép zene
hangjai szálltak itt a légbe.

A zongora most is a sarokban áll,
de billentyűzete meglazult,
egy tükör jelzi a halált
a falon. Félig már megvakult.

A szótlan, szomorú váza csak várta
a tavaszi, kerti virágokat.
Sokáig nem teljesül még álma:
virágot kint az eső mosogat.

Oszip Mandelstam: Csak gyermekmeséket

Csak gyermekmeséket olvasok,
csak gyermeki dolgokat szeretek,
a felnőtt-létet eldobom,
nem szenvedek tovább veletek.

Halálra fáraszt az élet.
Semmije nincs, ami kell nekem,
ünneplem meztelen földemet,
csak erről szólhat énekem.

Egy hinta, jegenyéből faragott,
sötét, szikár és egyszerű,
a kert végébe állított.
A lázas vér emléke hű.

Nem lesz virradat

Hajnal. Sötét. Csörög az óra,
magadat keresed:
virradóra évek óta
nem leled a helyed.

Cseng a fül, és kába a fej,
még egy pontban szűköl az elme.
Az ember élni hogyan is mer,
ha elmúlt élete szerelme?

Állatkert

Hajlított gombostűre tűzött
piros krepp-papír darabot,
a béka arra is ráharapott.
Szúnyoghálóval ebihalat űzött.

Fadarabokból eszkábált ketrecekbe tette
a fürge gyíkot, amelyet fogott
- a ketrecek elejére celofánt lopott.
A gyík a farkát ijedtében elvesztette.

Aztán megszabadult az állatsereglet.
Fogságuk ideje hamar letellett.

Szünidő

Ma megfogtunk egy kutyát,
hurkot tettünk nyakára,
és felhúztuk egy faágra.
Még rángatózott kissé,
amikor felvágtuk hasát,
és bele a földre ömlött.
Aztán gödröt ástunk,
és petróleummal meglocsolva
elégettük a belsőségeket.
A hamut és a dögöt betemettük földdel,
és visszaraktuk a gyeptéglákat.
Azután mindenki hazament:
vacsoraidő lett.
Holnapra a Viktor új játékot talál ki.
(Holnap nem jöhetünk: templomba megy a család.)

William Carlos Williams: Tökéletes pusztítás

                                 fordítás

Jéghideg nap volt.
A macskát elástuk,
fogtuk a dobozát,
és meggyújtottuk
a hátsó udvaron.
Azok a bolhák,
amelyek elmenekültek
a földből és tűzből,
mind megfagytak.

Csobbanás a vízben

Követ hajítasz a tóba,
s nézed a gyűrűket a vízen.
Szólhatna még boldog óda,
csakhogy a jövőt már nem hiszem.

Szétterjed a vízen a hullám,
bár a szél zaja elfedi azt,
s ha zápor, vagy langy eső hull rám.
Mégis ott van. Jelent ez vigaszt?

Összeadódik a sok apró jel,
vagy kioltja egymást szüntelen,
de a nagy minta arra nem felel,
mennyit számít benne életem.
                         (hullámod nekem.)

Csak repülj!

Ma is szeretlek, mint régen,
bár az évek összetörtek,
s az ég nem ragyog rám kéken.
Az egészből lettek törtek.

Hallelujás búval áldlak,
léteden örvend a szívem.
Engedlek szabad madárnak,
kísérem röptödet híven.

Ma is szeretlek, mint régen,
ha változás lesz, majd szólok.
Az nekem a földi éden,
hogy te hadd lehessél boldog.

Létezik, amíg nem feledhető

Csípőd ívét rajzolnám rizspapíron
- vajon e vonal nélkül meddig bírom? -
köldöködbe gyűlt harmatot innék,
melleid orma szinte havas emlék,
de elfújták a képet az évek.
Mára már az emléken élek.

Most itt klimpíroz a háttérben Tatum.
Ha lenne, az ég lenne rám a tanúm,
pontosan fordítva éreztem, gondoltam azt.
Most szénporos álom maraszt
csöndben, amíg dübörög köröttem az idő.
Szerintem létezik, amíg nem feledhető.

Tömörebbé, mint az álom

Még bennem vagy, ahogy voltál,
súlyosabban, mint a zsoltár,
noha tompult a kín mára,
ember voltom ennek ára.

Tudom, nem kellene írnom,
hogyan halványul el kínom,
veszítem el emberségem.
Tárggyá váltam? Talán még nem.

Az emléket megforgatom:
erőt ad, akár az atom,
amikor a magja hasad.

Kovácsolom, mint a vasat,
hogy egy maggá összeálljon,
tömörebbé, mint az álom.

Post-klasszicizmus

Dolgokat mondunk, és nem számít,
számít-e valamit a dolog.
A megoldással soha nem ámít a szöveg,
és néha dadog.
Mindegy is, hogy ki a hallgató (néző),
és ki az, aki beszél róla,
ha érteni véled, néha már késő:
egészen más való oda.
Mint bolond kecske, ugrál a szöveg, nincs rendes ritmus,
és rímek is csak alig;
a sorok néha rövidre vágva,
egy-egy másik esetben ellenben elmennek szinte egészen a távolra kitolt falig.
A szakasz eleje még Brooklynról szól,
de Párizsban száll le rá az éj,
most frígben harsog, ami máshol moll.
A kép összetört, de ne félj,
mert darabjain az az ég is csak tükör,
amelyre éppen fölkúszik a Nap,
na persze, van, hogy jó lenne egy tutor,
aki megfejti, mint a Szentírást a pap.
Erkölcsös a kurva,
és az erkölcscsősz tolvaj,
a jobb szélső bal szélről előz.
A becézés durva,
a pálesz kész gyomorbaj,
és mást forráz le, ha a fejben gőz időz.
A dolgok csak halomba vannak idehányva;
kész káosz ez az egész világ:
akváriumból kitömött cápa szája
hegyes fogait vicsorítja rád,
és a Notre Dame kőcsipkéi fölött
a vízköpő tüzet okád.
Vajon tényleg minden összetörött,ami egész volt évezredeken át?