Egy szótlan, szomorú váza várta,
virággal teljen fel élete.
A poros, üres szobába zárva
már régen senki nem élt vele.
A márvány szobor két szeme
szenvedését üresen nézte:
Régen volt hogy szép zene
hangjai szálltak itt a légbe.
A zongora most is a sarokban áll,
de billentyűzete meglazult,
egy tükör jelzi a halált
a falon. Félig már megvakult.
A szótlan, szomorú váza csak várta
a tavaszi, kerti virágokat.
Sokáig nem teljesül még álma:
virágot kint az eső mosogat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.