ragyogó kékségben lebeg,
fénye csorog utakra, falakra.
Itt a földön az emberek
a hőségtől aszalódnak.
Tompa bűzt áraszt mindenik,
attól, vagy szaga a gondnak
van, hogy a szabályt megszegik.
Mert megint félelem igazgat
mondatot és gondolatot,
a szem kutatva keres szénakazlat,
hová bújjon az én, ha az állapot
ismét kívánja, hogy elbújni kell.
Ha "meddig tűrjük ezt?", megkérdezed,
a kérdésedre senki nem felel,
bár félve élni nem élvezet.
Megírja még a lap: a banda dúl,
és gyilkost koszorúzgat vezére,
az ország közben a mocsokba fúl.
És a nép nem lázad végre érte,
mert, mint birkát karámba hajtanak,
ha farkas támad, a jó pásztorok,
itt bot suhint és ostor csattan.
De nincs farkas, csak az eb morog.
Mint a heringek, az emberek,
némák, főzött gerincűek.
Sokuk a sárban hentereg,
nem értik, mi az, lenni hűnek
egy eszméhez, a szabadsághoz,
amely nem mindig kövér falat,
de hogyha a sors olykor mást hoz,
törni kell érte fejet, falat.
Főzött gerinccel él a gyáva,
saját sorsán mind kesereg
megeszi létét az adó, az áfa,
és nem sokan vannak, csak kevesek,
akik átlátnak a kábító fátylon,
és nem zavarja meg őket semmiség.
Látják, túl a félhomályon:
szabadnak lenni kéne rég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.