Kiestem térből, időből megint,
és ehhez még más világba sem kellett mennem.
Az elme persze rendszeresen megint,
és nyilván nem másutt a hiba, csak bennem.
Lisszabon utcáin jártam, ahol
narancs potyogott a kertben,
és onnan rángatott vissza a kor,
hogy a valóban ébredjek leverten.
Harminc éve élek harci övezetben
folytonosan két katasztrófa között,
békémet még soha meg nem leltem,
a háború belém költözött;
zaklat éjjel és a villamoson,
nincsen sehol előle menedék,
álmaimban agyamba oson,
életet zabál két pofára,
és bendőjét tölteni sohasem elég.
Se bent, sem kívül nincsen magyarázat,
kibillent az egész felfordult világ.
Nincs, ami lehúzhatná az ilyen lázat,
amely a lelken minden réteget kirág,
hogy végül lyukacsos lesz,
mint az ementáli,
és a belé dőlő szennynek
nem tud ellenállni,
ha nincsen tapasz,
amely erős, mint az élet,
hogy összefogja a ravasz
mocsok ellen a végső menedéket.
Álmaimban a virágok földjén jártam,
ahol Karácsony volt, és sütött a Nap,
és amíg a narancs illatban álltam,
nem volt nálam senki boldogtalanabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.