Mi égi vonzás?

Mondd! Mi égi vonzás hozott életembe,
és miféle taszítás vitt tőlem el?
A só, amelyet te szórtál ételembe,
hová lett, mondd? A kérdésre ki felel?

Mondd! Miféle égitest vagy, csillag-rokon,
hogy fényt vetettél barlangmély sötétbe,
fölhevítesz, izzak egymillió fokon,
majd taszítva repítesz jeges télbe?

Fordított távcsövön, írott betűk mögött,
ott fénylesz még fényévek távolából,
engem vak pályám jégsziklák közé lökött,
a lélek dermed, mert fényed nem ápol.

Én csak hullócsillag voltam egeden,
felvillanó, elparázsló tűzvonal,
de még sokáig forró volt a szerelem,
hogy becsapódtam, és elült a robaj.

Miféle égitestté váltál mára, mondd!
Fényed most miféle holdakra árad?
Felhőzi-e szemeid egét a gond,
Van-e, van-e Napod, amely nem sápad?

Ember-állat állapot

Tükörbe nézz! Emeld föl jobb kezed!
A bal a tükörből visszainteget.
Most ints a bal kezeddel, látod jobbod
a tükörből integetni.

Mindegy, hogy bal- vagy jobb kezes vagy,
ha baltát, pisztolyt, kést, savat fogsz vele
fejet, kezet, lábat levágni, mellbe, fejbe szúrni, lőni,
savat az arcba löttyinteni,
hogyha vissza neked a másik oldali kéz integet.

Most nézz középre! Mit láthatsz ott?
Ha szív, ha fej hiányzik, ott csak űr terem.
Ezt hívom úgy, hogy ember-állat állapot.
Hiába jobb, vagy bal, ha semmi nincs középütt,
ne is integess nekem!

Villanyoltás után

Lekapcsolod a lámpát. Amint a fény kihunyt,
még retinádon ott lebeg a látvány.
Félre nézel, és ismét beúszik, amíg
át nem veszi helyét a vaksötét.
Ágyad most annak vizén lebeg.

És még mindig látod a képeket.
Íriszed maga, mint tüzes karika
sárgán földereng, majd mély vörösbe fordul át.
Még egyes rostjait is számlálhatni látnád,
de folyton kiúszik szemed elől.

Csend. Ilyen korán nem jár még senki kint,
és az eső sem csepeg már, rég elállt.
Elállt rég, már nem csepeg.
A házak ablakain minden redőny lehúzva.
Lehúzott redőnyök mögött halotti maszkkal arcukon
szuszog, hortyog, vagy néma csendben
alszik a város.

A kórházkert végében

A kórházkert végében,
a bezárt kazánház
villámhárítójához láncolt
bicikli küllőin
ezüstösen csillant meg
a november eleji vasárnap
délelőttjének bágyadt napfénye.

A szomszédos temetővel szemben,
a stadion fűtött gyepén
most kapta a hazai csapat az ötödik gólt
a zárt kapus mérkőzésen.

"Ép testben ép lélek!" -
hirdette a felirat
a hatvan éve épült,
mára szöges drótokkal körülvett,
sarkain őrtornyokkal
menekülttáborrá alakított
volt sporttelep bezárt kapuja fölött
az új stadionon túl.

Kibiztosított rendőrökkel bebiztosított
Békemenet közeledett.
A megfáradt menetelőket
a stadion parkolójában
autóbuszok várták,
hogy a stadionban rendezett,
Erzsébet utalvánnyal fizethető ebéd után
szerteszállíthassák őket a szomszédos
és távolabbi országokban lévő lakóhelyeikre.

A kazánház vakolatot potyogtató falán
az egykori Liberális Párt
kék színeivel harsogta a Kormány hirdetése:
"Ki a zsidókkal az országból!
Nem tűrünk migránsokat!"

A kazánházban ráérősen folytak a munkák:
kicserélték a kazánt egy nagyobb méretűre,
modernebb, biotüzelésre is alkalmasra,
nagyobb, tágasabb kazánajtóval,
amelyen át nem csak egy lapát szén,
hanem akár egy ember is könnyen befér,
kéményét a kor követelményeinek megfelelő,
környezetvédő szűrővel látták el,
hogy a hús elégetése során keletkező zsíros kormot
egy második, magasabb hőmérsékletű égetéssel
széndioxiddá és vízzé lehessen alakítani.

A bicikli valahol defektet kaphatott,
mert ahogyan a Békemenet közeledett,
úgy vált egyre laposabbá
rajta a gumiabroncs.
A kazánház mögött
egy vaslábosban
sárga fű virított.

Látszatok foglyaként

Mennyit is értek én meg a világból?
Meghatározza létem;
az értelmezésben tudatom gátol,
más dolgok vannak, érzem,
mint amelyeket látni vél szemem.

Amikor majd semmit nem eszem,
minden az étel körül forog.
És ameddig dolgomat teszem,
a világ mellettem elrobog.

Csupa látszat a lét, függönye
csupán káprázat, illúzió.
Mögé belátni jövőnk ügye,
ez fontosabb, mint a magfúzió,
amely a csillagok méhében dörög.

És mégis a látszatok foglya az elme.

Csak neked írom

Én még csak neked írom a verset,
bármennyi nyár telt el  azóta már.
Az én szívem nem egy nyárra termett;
lehet, kevés már az ilyen szamár.

Én még csak neked írom a verset,
bármilyen téma, forma jön elő.
Le nem vetem magamról a terhet,
mert cipelni bizony fölemelő.

Én még csak neked írom a verset
akkor is, ha soha nem olvasod;
az ember már csak keveset merhet
mondani, akkor is ha volna sok.

Palló sötét vizek fölött

A kétségbeesés szakadékának szélén szédelgek folyton.
Félek, hogy majd fölzabál a pokolmélységben zuhogó idő.
Úgy hintázom, akár egy nyomorult féreg egy pillanat-rojton,
közben a semmitől rettegek, amely a talpam alatt kinő.

Rímekkel, képekkel űzök ősi mágiákat,
hiszen nélkülük a létezés puszta sivatag,
amelyből csak a képzelet az, ami kirángat,
elvarázsol. De el is ámít, majd a földre csap.

Minek is a vers, meg a kép, és az írott szó,
mindez öröklétbe befagyasztott képzelet,
ha csak a visszfénye lehet annak, ami jó,
hiszen az élethez ugyan vissza nem vezet?

Ha nincsen egy olyan nap, hogy szárnyra kaphatnál,
csak rozoga pallókat ácsolsz sötét vízen.
Képekből, ritmussal, szorgosan, mint a hangyák,
de, hogy vezet valahová, én alig hiszem,
mert nincs palló, amely átvezethetne bárkit a mélység fölött,
ha hiányzik a biztos kéz, amely egyszer magától ellökött.

Nem egy meg egy

Elment a szerelem.
Itt sem volt.
Csak az én szívemen
maradt folt.

Nem maradt belőle
csak emlék.
Nem lenne, nélküle
nem lennék.

Más lennék, de az is
egyre megy:
a kettő sem csakis
egy, meg egy.

Ingókő

Szél-csiszolta, ingó szikla
billeg talpam alatt.
Ha a létnek volt is titka,
már nem sok maradt.

Lassan lebillen majd a kő,
és szűnik a titok,
ahogyan fogy a levegő.
Más világra nyitok.

Szegszóró

Fekete és szögletes. Pörög.
Szegeket szór szanaszét magából.
Akit eltalál egy, az hörög,
mert mérge a lélegzésben meggátol.

De nincsen test a földön egy sem
kínba torzult, görcsbe merevedett.
Közel-távol én vagyok csak egy szem,
aki látja kirepülni a szegeket.

Rettenet

A ház előtt, a fán egy hulla lóg.
Nem madárijesztő, akasztott ember.
Szemei helyén opálos golyók.
Beléjük nézni senki sem mer.

Lassan forog a kötél körül,
jobbra-balra lengetik szelek.
A ház lakója, mindegyik, örül,
ha nem rá néznek a zavaros szemek.

Bárki lóghat egyszer ott a fán,
de hogyan kerülhetett föl ily magasra?
Egyszerűbb a kötelet rávetni talán
egy erősebb ágra, mint a lámpavasra.

Gömbölyű, meleg és fényes

Volt gömbölyű, és fényes, és meleg.
Nem polcra tettem, az asztalomra.
Magamnak mondtam: vigyázz, levered!
Ma sem úgy emlékszem rá, mint lomra.

Nem fényezgettem talán eleget,
bár úgy vártam minden alkalomra,
amikor a kezembe vehetem,
ezzel hajtottam fejem álomra.

Levertem. Nem nyúltam hozzá szépen.
Megsérült, asztalomról leesett.
Visszagurulni hiába kértem,
megkopott, és csúnyán be is repedt.

Más fényezi most, én azt remélem,
és hogy kezében fényesen ragyog,
mert meleg fényét, úgy vélem, érzem
még akkor is, ha sötétben vagyok.

Amint ott kint lebeg

Amint az ablakod előtt lebeg,
bejönne bár, engedni nem mered.
Fénylőn pörög, mint kis Nap úgy ragyog,
árnyékod nézed, kérded: hol vagyok?

Közel jön. Hője átsugárzik most
az üvegen. Szálak nyúlnak, mint rost
feléd, már bújnál árnyékba rögtön.
Ajtó bezárva, szobád a börtön.

Talán kihűl majd, nem olvasztja át
ablakod, megúszod az éjszakát.
Vagy talán szíved izzik ott, kívül,
és te csak arra vársz, hogy majd kihűl?

Röpképtelenek

A kopasztott csirke obszcén látvány,
mint ruháitól megfosztott, sovány,
didergő kamaszlány a gázkamra előtt.
Halálra vár az egyik,
mint kopasztás előtt a másik várt.
Közös a szenvedés, és nincs alázat halálukban.
Halálgyár a csirkeüzem,
s a csirkefarm olyan,
mint túlzsúfolt koncentrációs tábor
az Alföldön.
A kamaszlányok is röpképtelenek.

Őszibarack

Van, aki édes csókját
szőrösen szereti.
Más megnyúzza előbb:
dörzsöli nyelvét.
Más, ha nem édes a csók,
hát kiköpi.

Csöndben föllebeg

Csak reszket, mint halandó.
A mezítelen testre
holdfény terít csak leplet.
Ég, föld között lebeg most,
araszra az avartól,
csak néz a két szemével,
s nem nyitja szóra száját.

Talán van véleménye
(hisz' hűvös már az alkony,
a fölkelő Hold fénye,
amely hideg derengés,
meleget nem hordoz),
de csak néz két szemével,
s nem nyitja szóra száját

Most hátat fordít nékem
- talán megzavartam.
Föltekint a Holdra
- már, ha lát szemével,
hiszen hiába ember,
idegen is egyben.
Szája keskeny rés lett,
háttal lebeg, de látom.

És csendben föllebegne,
talán a Holdba. Vissza-
tartanám, ha tudnám,
de mintha már betonba
kötve lenne lábam,
és kezeim gúzsba.
Kő-nehéz a szívem,
hogy távozni látom,
csöndben föllebegni.

Relációk

Ha tudom, hogy a igaz vagy hamis,
attól még lehetek igaz magam is.
Ha tudom, hogy b hamis vagy igaz,
attól még lehetünk c vagy én gaz.

Ha a és b mind ismeretlenek,
magam lehetek silány, vagy remek,
és ha c-ből d nem következik,
akkor c és d együtt nem létezik.

Ha létezik d, mely eleme a K-nak,
K-n kívül már nem is d-re várnak,
és ha nincsen relációban két elem,
közöttük nem létezhet a szerelem.

Tavasz

Az ólakból a trágyalé csorog,
ma éjjel már nem fagyott.
A szélkerék is áll, nem forog,
kitárom hát az ablakot.

Illatok szállnak rajta be, nyers szagok,
káráló, hápogó, kotkodákoló zűrzavar.
Még korán lehet, de már késésben vagyok,
ott kint az éhes népség vár, indulok hamar.

A hó elolvadt végre, a fagy fölengedett,
és nem soká megérkezik az első fecskepár.
Túléltünk hát megint egy zord telet,
és szívünkben újra minden már a nyárra vár.

Március

Havas a cserép.
Foltosan olvad a ház teteje.
Van, ahol fehér,
másutt már piros, vagy fekete.

Március újra.
Kint, a mezőkön itt a tavasz,
csak én élek bújva.
Régi az emlék, de helybe ragaszt.

A sárga busz nyomában

Magába húzott, egy pillanat,
akár egy sárga, távolsági busz,
de a múlt időből nem maradt
meg mára már a plusz.

Most beton torony áll merőn,
vonat csattog sínen.
Hogy jártam egyszer hegytetőn,
a völgyben alig hiszem.

Folyton visszatér a vers,
ott kószál a gondolat.
Ha tavasszal hópihe szállna, nyers,
vad vágányon halad:

Miért nem mozdul énekem?
Egy hangú miért a húr,
hisz' véget ér az út nekem,
lassan már alkonyul.

Háttérzaj

Ez nem a csermely csobogása,
nem a szél susogása az erdő levelei között,
és nem a völgyek visszhangozzák
az égbe meredő csúcsok lavináinak dörejét,
hogy a völgylábon megbúvó falvak
templomtornyaiban mozdulatlan harangok
megrezdüljenek tőle,
nem a föld moraja,
a bányaomlásé,
amelytől fölkapják a kérődző barmok fejüket a réten,
és elhallgat egy pillanatra
a madarak csevegése a faágakon,
amíg a tárnából füstösen-véresen előbukkanó
utolsó túlélő után lent maradt
emberre várakozó özvegye föl nem sikolt,
és el nem alél a rettenettől;
nem az atomrobbanás távoli villanásának
gyomrot megremegtető döreje,
nem az érmék csengése a fél karú rabló perselyében,
nem bankók zizegése a pénzváltóknál,
vagy az elektronok surrogása
a bankok számlázó programjai által meghajtott
számítógépek mikroprocesszoraiban,
ez azoknak a lányoknak, nőknek, asszonyoknak
suttogása, kiáltása, zokogása, sikolya,
akik az elmúlt háromszázhatvanöt napban
elsuttogták, kiáltották, zokogták,sikoltották,
vagy egyszerűen csak kimondták a szót
valamelyik földi nyelven:
szeretlek.

Batyum viszem

Batyut viszek vállamon
kendőbe kötve.
Elhagyom hazám. Vállalom.
Jól, vagy rosszul döntve.

Batyum kicsiny a vállamon,
nem fér bele egy élet.
Bár itt hagyni fájlalom,
maradni mégis félek.

Ide köt egész életem,
a gyanú mégis kirág:
lesz-e még holnap élelem,
nő-e még virág?

Tapos-e csizma rajtam,
mint apámon taposott,
elhagy-e hazám bajban,
mint a múltban hagyott?

Viszem batyum vállamon,
nagy kendőbe kötve.
Ennyi marad az otthonom,
út szélére lökve.

Az erdőn át

Az út az erdőn át vezet.
Megállok itt, a fák között,
akár kiverten üldözött,
akinek nem adnak kezet.

Ami egész volt, eltörött.
A betűkön sincsen ékezet,
véget ér itt egy fejezet.
Az ég üres fejem fölött.

Egy ház fehér fala ragyog.
Sötétség nő a fák tövén,
most csak a Kaszás övén
világítanak csillagok.

Az út a házig elvezet?
A háztól vezet el az út?
A jövő vaksötét lesz? Rút?
Vagy verőfényes élvezet?

Rózsa

Beteg a rózsa:
tüskéje szúrja
szegezi szirmát.
Keresztje saját.
Lángra lobban,
levéltüzében
hamvad el aztán
lucskos mocsokká.

Schönberg: Klavierstücke - Maßig

Tétován bolyong, kering a gondolat
leírni végre mind a gondokat;
talán kis megnyugvásra lelni végre,
amíg majd el nem jön a vége.

Az olykor lengén lebbenő lepel
mögül a szellő néha rád lehel;
szólít egy más világnak érzete
a szív, az elme megrendül bele.

Decrescendo arpeggiók zongorán,
aztán elúszik légbe mindahány;
elmúlik végleg majd a pillanat,
és még az visszfény sem marad.

Gaz nő kint is, bent is

Dudva, muhar a kertem.
Fölveri tüskebozót.
Állok benne leverten.
Nézem a szürke folyót:
elválasztja e partot
a másiktól az a kín,
mely tüskés ágat hajtott,
hogy épülhessen a sín.

Tán csak a szívemen épül,
s nem csupa jég a világ,
s az ég nem szürke, kékül,
és zöldellenek a fák,
csak az én szemem nem lát
színeket már sohasem,
amiért soha nem várt
rám tavaszi szerelem.

Szürke az ég ott, kint is.
Egyszínű lett a kertem,
de ha ököl megint is,
mégis kimondom nyersen:
hamuban nincsen élet,
és minden tüskebozót
gazt szolgál, nem a szépet,
csak a kínt, a lelombozót.

S míg muhar nő a kertben,
hamu szín marad az ég,
míg nem mondják ki ketten,
hogy ennyi volt, már elég,
addig pusztul az élet,
és egyre nő a halál,
 és csak telnek az évek.
Jövőnk csak hamut talál.

Új útra

Új útra kellett volna
a lábnak lépnie régen,
s a havas mezőkön fagyna
halálra most a szélben.
De nem kell nyílt mező már,
a lélek bent is árva,
jeges szél itthon is vár,
s az ember, mint a lárva,
páncélt növeszt magára,
egy áthatolhatatlant,
és nem vár már csodára.
Fülére húzva paplant
csak néz a vak sötétbe,
mintha lenne lelke,
s húzódna fal tövébe.
A szív halállal telve.

Nem tehetem

Nem tehetem, hogy ne szóljak,
ha embertelent látok.
A versek, ha csak játszódnak,
megmarad az átok.

A "tiszta művészet" ábránd.
Nem üres térbenél az elme,
ha egy erő a nemlétbe átránt,
oda a létnek szerelme.

Nem tehetem, hogy ne szóljak,
ha a mocsok az égre árad,
ha a patás lábak kilógnak,
a vers nem lehet várad.

Ha farkassá lett bárányok
véreim tépnék széjjel,
egy pár verset rászánok,
hogy ne jöjjön el az éjjel.

A féreghez

Ágaskodj csak az égre!
Feszítsen csak a vágy belül,
bár nem érted, mi végre,
hiszen úgysem élhetsz emberül!

Beszél a szél

A tájat megint hó fedi.
Nincsen benne emberi.
Most élet sincsen a hó alatt,
nem jön a tavasz. A tél maradt.

Havat hord kint a kerge szél,
csak én értem, hogy mit beszél.
Beszél a szél, direkt nekem,
hogyan nézzem az életem:

"Még emlékszem, hogyan vártál tavaszt,
majd télbe fordítottad azt.
Most itt a tél, elmúlt a nyár,
és nem jön vissza többé már.

Te magad idézted föl a telet,
hát ne kárhoztasd a szelet!
Most tavasszal is a hó esik,
az élet majd megint védekezik."

Csak beszél a szél, és én hallgatom,
mint susog át zárt alakomon.
Nézem, amint hordja a havat,
már nem várom a tavaszt.

A végen

Gyárak udvarán  itt vad komondorok,
az ablak mind törött, a csarnok néma.
Messzeségből vonatfütty hallik néha,
nem száll a füst, nem morognak gépsorok.

A gyárak udvarát ma itt a por lepi.
Lepi a por a gépsorok hűlt helyét,
az őrkutya a porba ejti itt fejét,
nincs sehol se mozgás erre, emberi.

Elrepült hiába három évtized.
Csak nő a gyötrelem itt, a végeken,
még ma is nyomorról szól az énekem,
ki lesz, aki a szenvedésért fizet?

A gyárak udvarán bús komondorok,
itt a szív is megállt. Régen nem dobog.

A fákról fájdalom folyik

A fákról fájdalom folyik
tövükben tócsákba összegyűl.
Kiszárad bizonyos fokig,
vagy világunk benne elmerül.

Egyre csöpög a fájdalom,
mint októberi, hideg eső.
Versbe írását vállalom,
bár földre húz, nem fölemelő.

A fákról fájdalom folyik,
végigpereg ráncos törzseken.
Ismételheted tébolyig,
hogy régen elmúlt a szerelem..

Télutó

Ma éjjel megint csak hó esik,
esik a hó majd reggelig.
A földet fedi majd fehér lepel.
Kérdezhetsz, senki úgysem felel.

Csend, mint erdőn. A táj halott,
vagy talán valami méreg hatott,
hogy üres a világ már megint.
Az ember lassan csak rálegyint:

Minden éjjel eső vagy hó,
kopogás? Csend? Belém maró.
Elfed mindent a fehér lepel,
és csend-dalt csak eső énekel.

Ablaknál. Nézem a telet.
Nem hagyott ágon levelet,
fatetőn csak egy fonnyadt lebeg,
hiába cibálták a szelek.

És éjjel megint a havas eső.
Reggelre lehűl majd a levegő.
Bár tavaszodik, de mikor fölkelek,
sötétednek a reggelek.

Március

Alkony. Az ég, mint véres vizelet
veseleverés után.
Végigvonult a gyűlölet menet
fél Pesten és negyed Budán.

"A vérükön, meg a taknyukon" -
ünnepi szónokuk beszél.
A föltekert NATO-szögesdrótokon
csillan a Nap, és zizeg a szél.

Ünnepel Magyarország. Taknyos,
véres zászlók lengnek,
ordító plakátoktól hangos
az utca, amerre a gyűlölködők mennek.

A térre lépnél? Jaj lesz neked!
Szétzúz majd a polgár-vasököl.
Az ország fele nyomorog, retteg,
negyede meg buta ökör.

A gödör már újra kiásva.
Dögszagú gyűlölet fanatizál,
szomszédot tapos földbe újra társa,
ha az a kertkapu előtt megáll.

Mintha visszatértek volna
a véres vörösesbarna idők,
uszít kaszára, szuronyra újra
pár senkiházi, alja, rongy ripők.

A buta, birka tömeg meg barom mód örül,
hogy hajcsárja ma még másra lövet,
és hogy megint nem élhet emberül.

Juhász Ferenc emlékére (1928.-2015.)

Noha még tegnap is alkotott,
de mára a semmibe tért.
A mű, amit itt hagyott,
más, mint hagyni remélt.

Tüzesen izzó sorok,
lángoló szavak.
A lelke versben lobog,
a költő csak így szabad.

A kavargó ösztönök,
mint magma törnek elő,
a vers marad örök,
bár a lét nem fölemelő.

Hova lesz a nyelv, mi övé,
ha a test a sírba kerül?
Ki mutat a való mögé,
hogy hogyan élhetünk emberül?

Egy gondolat

A fejben zakatol egty gondolat.
E gondolat zakatol a fejben:
vajon én okoztam a gondokat,
én tettem a legyet be a tejbe?

Mint jég, ha zeng, úgy cseng a fül belül,
a fül csak cseng, ahogyan zeng a jég,
de a Nap nem kél most, az éjre ül,
és én nem mennék, de maradnék még.

De a gondolat mindegyre borzaszt,
elrémít szinte a gondolat,
és minden jövendő vágyat sorvaszt,
hogy csak én okoztam a gondokat.

Isten veled!

Jól tudom én, drága, az élet
messzire vitt el tőlem téged.
Mégis a szívem még megdobban,
hogyha a vágy hív: lehetne jobban?

Jól tudom én, más ez a két út,
nem lehet szép az az élet, amely rút,
mégis, az érzés néha feléled,
ismét látom kedves képed.

Jól tudom én, hogy elmúlt régen,
fénye világol már csak az éjben.
Jártam a mélység útját érted,
boldogan élj, most Isten véled!

Messze a nyár már

Messze a nyár már. S bár a fa újra kizöldül az erdőn,
végső tél közelít.
Fák tetején most hajnaltájt még izzik a napfény,
mégis az éj tele vár:
fényes csúcsról völgybe vivő ösvényre ma lépünk.
Mélybe vezet ez az út.
Míg tegnap szép nőt ölelésem vitt fel az égig,
emlék mára csupán.
Holnap számolom azt, még hány lépés van a végig,
sírhatok érte bután,
mert elmúlt az a perc, amiben volt teljes a létem,
s nem jön vissza se már.

Nincs rá recept

Némely versben a ritmus dobog,
másban helyette vad tűz lobog,
egyikben sok jó rím a tét,
a másik elmond egy szép mesét.

Néha, mint részeg, úgy támolyog,
kenetlen kerékként csikorog,
ríme, ritmusa egy kaptafa,
vagy átkát szórja, mint vén satrafa.

Van, hogy ballag, máskor üget,
úgy csillan, mint egty boros üveg,
de ha iszol belőle, el ne feledd,
e részegségre nincs sehol recept!

Disznóölés

Ágyéktól szegyig,
hogy kifordítsanak.
Véremet veszik,
mielőtt hasamat,
mint kelt kenyeret,
vágja föl a kés.
Tekereg bél, húzódik vele
gyomor, máj, szív,vese.
Tágítják belső teremet.
Ami bent marad,
élethez kevés.

Nézetváltás

Hol a bal, hol a jobb
szememmel fókuszálok;
váltogatva használom
nézeteimet.

Hol élesebben, hol
homályosabban látok.
A való ködös álom.
Mire érteném, ellibeg.

Várok a télre

Még mindig kavarog minden.
A szám: húsz-tizenhárom.
A semmi a tény; más nincsen:
ami szívemen, sincsen a számon.

Vad dobogását hallani most
rossz fele száguldó lovasoknak:
kinti sikert a kéz, ami oszt,
akkor nyújt, ha pokolra robognak.

Mocsokba fúl az élet,
rég leszakadt a padló.
Csak tekeregsz, mint a féreg.
Pata tapos. Sok vad ló.

Bent is a kinti gyalázat,
mely harangot nem ver félre,
de nem is csitítja a lázat
a semmi.
                Csak várok a télre.

Komor

Nem lesz vége soha,
amíg tart az élet,
nem várhatsz már jobbra,
hiába reméled.

Változtatni késő,
jobb, ha elismered:
a fejfán a véső
már faragja neved.

Már sosem lesz vége,
ha őszülő fejed
nem várva már  szépre
a falba is vered.

Változás már nem lesz,
rég elmúlt az a kor.
Az idő majd megesz.
Ez a jövőd. Komor.

Sylvia Plath: Jövendőbeli

The Applicant

Legelőször:
nekünk való vagy vajon?
Van-e
üvegszemed vagy műfogad,
mankó, kapocs, hegyes horog?
Műmelled, műágyékod van-e,
hogy elmaszkírozd hiányosságodat?
Nincsen? Sem ez, se más?
Akkor hogyan is adhatunk majd neked
bármit is?

Ne sírj!
Mutasd kezed!
Üres? Üres.
Íme, itt a kéz,
hogy megtöltse, és behozza
a teáscsészéket
elűzni fejfájásodat,
és, hogy mindent megtegyen,
amit csak mondasz majd neki.
Elvennéd feleségül?

Mert végül ez zárja majd szemed le,
és ez oldja majd bánatod fel.
Új készletet halmozunk föl sóból.

Látom, mezítelen vagy.
Mit szólnál egy új ruhához?
Fekete és merev,
de jól illik majd rád.

Elvennéd-e ezt?
Vízálló és tűzálló,
törhetetlen, megvéd a bombák ellen is.
Higgy nekem, ebben temetnek el majd.

Már megbocsáss, de a fejed üres.
Persze, van megoldás erre is:
- Gyere, édesem, gyere ki a fürdőből végre! -
És ehhez mit szólsz?
Mezítelen, mint részvény befektetés előtt,
de huszonöt év, és ezüstté válik,
ötven és arannyá.

Élő bábuk mind, bármerre nézel.
Fonni, szőni, főzni tudnak,
és mind beszél, beszél, beszél!
Működik, hibája nincsen;
van rajta lyuk - vizes borogatás,
van szeme - puszta látványnak,
fiam! Ez jó dobásod.
Vedd el, vedd el,
házasodj meg vele!

Mert mind megérdemli

Régen volt, hogy vágyat ébresztettem nőben.
Volt ilyen.
Hogy vártam volna rá havas esőben,
alig hiszem,
de benne él szívemben a vágy
még ma is,
nem lett kemény, még most is lágy,
és nem hamis.

Nőnek négynek vittem virágot
eddig összesen.
Öt volt, akiért bánat rágott,
hogy nem lett kedvesem.
Három jól megszomorított,
és egy elhagyott,
fejemre sötét éjt borított,
hogy szívem megfagyott.

Most e versem adom át,
mint csokromat.
Így ünneplem a csodát,
és kívánok sokat
boldogságból, és szerelmet
annak is, aki
az én szívem törte össze,
mert megérdemli.

A kopasz énekesnő

A kopasz énekesnő
a pódiumra lépett.
Ha hallottál már eddig
szívfájdítóan szépet,
hát elfelejthetted mind,
hogy megszólalt a dallam;
a vezeték megrezgett
bevakolva a falban.

Ott állt az énekesnő,
és szárnyalt fenn a hangja,
és eleredt az eső,
elázott, mint a hangya
a díszbe öltözött nép
a hangverseny teremben.
Hogy énekelt, volt oly szép,
mint soha életemben.

És véget ért az este,
kihunytak mind a fények.
Az énekesnő teste,
mint mikor a lélek
elszáll belőle végül,
oly töppedt lett, kiszáradt,
de koncertjéből épült
föl lelkedben a várad.

A hazugokhoz

Hazudtok éjjel is, meg nappal is,
ezer torokból freccsen már a gyűlölet.
Gondolkodásotok torz, szívetek hamis,
mint despotáé, aki tömegbe lövet.

Hazudtok folyton, éjjel is meg nappal is,
száz csatornán ömlik már ránk a hányadék.
Ha szátok igazat szólna, az is hamis,
hiszen ember-voltotok is megszűnt már rég.

Olyan ember nincs, aki hihetne néktek,
és magyar lenne ő, egy Homo sapiens,
ti mind saját hazugságtok tüzén égtek,
ha majd elpártol tőletek minden kliens,
mert a józanság száll végül rá a népre,
s ahol helye hazugnak, tesz oda végre.

Ha jég lenne

Ha jégdarab lenne az elme,
nem érezhetne hideget.
Ha elmegy életed szerelme,
nem gyötrődne, hogy mást szeret.

Hóból lenne teste is, lelke
nem fájlalhatná a fagyot,
amellyel szíve van feltelve,
mert kedvese itt úrt hagyott.

És ha a hószív érezhetne,
hogyha majd véget ér a tél,
elolvadásig felhevülne,
hiszen élni úgysem remél.

Télben korhadó

Még ma is siratlak szinte szüntelen.
mint lombját siratja a tar fa télen.
hiszen megérkezett végleges telem;
hogy jöhetne még új tavasz, azt kétlem.

Zord hideg tört ágaimra hirtelen,
nem vészelhettem át a telet épen.
Elveszítettem az összes levelem,
kiszáradt avarrá vált mind a szélben.

Mi várhat rám még oly sok hosszú évre,
ha egyszer már tovatűnt a forró nyár,
ha szirmaim már messze szálltak szélben,
és kihűlt helyükkel emlékszem csak rád?
Tavaszt nem várva állok itt, a télben,
hogy fejsze vágja fel majd e korhadt fát.

Elmedübörgés

Villamos dübörög, ajtó szisszen.
Surrog sok gumikerék.
Egyetlen percnyi csended sincsen,
a zajból sosem elég.

Telefon csönget, a füldugókból
hangos rockzene száll,
öt lépésre a fiatal úrtól
hallom, ez hörgő metál.

Hangos a szöveg a hangszóróban:
használd az összes ajtót!
Plakátok üvöltik az arcomba,
nem migráncs vagyok, nem tót!

Kukáskocsin szisszen, morran
a légfék meg a motor,
tülköl egy kürt, felnézek, jól van,
nem én vagyok botor.

Sípol a fül. Még ép elmében
zakatol a gondolat:
hol van már a beígért éden!
Mindenütt ricsaj fogad.

Mint szövőszék, kattog az elme,
fűz, szakít szálakat.
Elment régen az élet szerelme,
vissza csak a zaj maradt.

Még a csend is üvölt a fejben:
ennyit érsz te magad!
Minden pillanat csak légy a tejben.
A tej elfogy, a légy marad.

Egy perc csöndet! Az Istenre kérem.
Csituljon végre a kín
a fejben, ha nem is az utcán, téren,
hogy ne várjon végül a sín!

A legvégén

A legvégén én nem kórházkertben* állok,
hanem egy pályaudvaron;
talán még egy vonatra várok,
vagy a várakozást is feladom.

Szemben egy víztorony áll,
amolyan betonmonstrum-fajta.
A hangosbemondó valamit kiabál,
nem értem, a lelke rajta.

A víztornyon narancs festékkel
mázolva áll az üzenet:
Pokolba az egykori estékkel,
végre feladtam mára teveled.

Egyre ferdül a torony,
árnyéka már a szívemig ér,
sötét és hegyes, mint szurony,
hegyén narancsosan csillan meg a vér.

*William Carlos Williams:Falak között

Háborús övezet

Félbevágott házak, háborús övezetben,
még mindig hiányzanak szerveim.
Ablakaim néznek vakon, meredten,
csak szennyeső csorog tetőm cserepein.

Leszakadt erkélyek, ledőlt falak,
lépcsők, semmibe emelkedők, esők,
a pincemélyben még füstölgő salak.
Por és korom járja át a levegőt.

Kihagyó, aritmiás szív taszít
semmibe szakadt csőerekből vizet;
a sarok homályában ős patkány lapít
villant fogat. Támad, tép, az én fizet.

Vese, láb, szív fele már oda,
az agy monomániásan zakatol;
gyárépület volt? Lakóház? Mosoda?
Disznóól, vagy emeletes juh akol?

Mindegy, mára már romhalmaz az egész,
csak a kényszer tartja a falakat,
amelyeket lassan ellep egy szürke penész.
A vas pinceajtón rozsdás a lakat.

De jobb is, ha nem veri le senki sem,
a pincéből kiáramolna a sötét.
Az a dolga, hogy attól mindenkit őrizzen:
mástól is messze vihetné a létnek örömét.

Téli dunaparton

Fekete zongorabillentyűk a túlparti lámpák a vízen:
pentaton skálán énekel a Duna.
A varjak károgása kíséri zenéjét, hiszen
minden szólam a szabadságról puszta, üres duma.

Vak mester tépi, cibálja ezt a nemzetet évszázadokon keresztül,
mint őrült zenész, klimpíroz haláltánc-dallamot,
hogy lelkünkön folyton fekete kereszt ül.
Ez az, amit múltunk számunkra itt hagyott.

Bűvös körünkből nincsen mód kitörnünk.
Az egyént itt folyton felemészti a fekete-vörös láz.
Állati hangon üvöltünk, röfögünk és bőgünk,
vízen úszó hullákat gyűlölet-menet gyaláz.

Körbe folyik velünk az idő,
mintha Pecsorává válna ismét a nagy folyó.
Ami ebből nálunk végül majd kinő,
kötél, szöges drót, és megint rézköpenyes ólomgolyó.

Tört, vad, bús pentaton szól a lámpafényeken a víz fölött;
Pest-Budánál ma már piszkos barna a kék Duna.
Partjain az egész nemzet megint darabokra törött.
Minden egyéb csak hazugság, ócska, link duma.

Abszurdum

Az élet abszurd; egy kocka alakú labda,
egyszóval szinte le nem is írható:
dolgokat hány egybe, mint  Szárszó, Lillafüred, meg Abda,
hogy később ellephessen mindent a hó.

És nincsen bent, sem kívül sincs magyarázat.
Szerelem nélkül trampli, szakállas nő a világ;
ez nem csitíthat semmi belső lázat,
amely az elmében nő, s onnan mindent kirág.

A szerelem maga csak csökkenti a rendet;
nő a káosz, a zavar széjjelterül;
hiába, ha bár egymásnak teremtett
a két ember, a Nap olykor éjre ül.

És talpunk alatt nyílik a Föld meg néha,
a fogazott ajkú, tátott tűzpokol
üvölt ránk, bár nem hallani, mert néma,
de jól érthető, hogy csak minket okol.

Az élet abszurd, természet ellen való,
de ember nélkül üres a széles világ.
S bár az entrópia egy várba becipelt faló,
mégis nő tavasszal újra virág.

Ne a tükröt átkozd!

Változik az ember. Eltorzul a képe.
Nem nézi már többé tükörben, hogy szép-e,
hiszen minden tükröt összetört már régen,
cserepük sem csillog odakünt a réten.

Egybe tányért vágott, másba kalapácsot,
harmadikat falról le földrengés rázott.
Darabokra tört mind, akárcsak az élet.
Csillogó felszínük az enyészeté lett.

Mégis, ha cserépbe pillanthat, megretten:
ember voltam egyszer. Mára ördög lettem?
Nem csoda, a tükör mind homályosodik,
elhátrál előlem egészen a falig.

Változik az ember a tükrök szemében.
Arca bomlik, torzul minden tükörképben.
Ha tehetné, talán újabbat szerezne,
vagy dühében minden tükröt széjjelverne.