2018. március 22., csütörtök

Csöndben föllebeg

Csak reszket, mint halandó.
A mezítelen testre
holdfény terít csak leplet.
Ég, föld között lebeg most,
araszra az avartól,
csak néz a két szemével,
s nem nyitja szóra száját.

Talán van véleménye
(hisz' hűvös már az alkony,
a fölkelő Hold fénye,
amely hideg derengés,
meleget nem hordoz),
de csak néz két szemével,
s nem nyitja szóra száját

Most hátat fordít nékem
- talán megzavartam.
Föltekint a Holdra
- már, ha lát szemével,
hiszen hiába ember,
idegen is egyben.
Szája keskeny rés lett,
háttal lebeg, de látom.

És csendben föllebegne,
talán a Holdba. Vissza-
tartanám, ha tudnám,
de mintha már betonba
kötve lenne lábam,
és kezeim gúzsba.
Kő-nehéz a szívem,
hogy távozni látom,
csöndben föllebegni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.