Félbevágott házak, háborús övezetben,
még mindig hiányzanak szerveim.
Ablakaim néznek vakon, meredten,
csak szennyeső csorog tetőm cserepein.
Leszakadt erkélyek, ledőlt falak,
lépcsők, semmibe emelkedők, esők,
a pincemélyben még füstölgő salak.
Por és korom járja át a levegőt.
Kihagyó, aritmiás szív taszít
semmibe szakadt csőerekből vizet;
a sarok homályában ős patkány lapít
villant fogat. Támad, tép, az én fizet.
Vese, láb, szív fele már oda,
az agy monomániásan zakatol;
gyárépület volt? Lakóház? Mosoda?
Disznóól, vagy emeletes juh akol?
Mindegy, mára már romhalmaz az egész,
csak a kényszer tartja a falakat,
amelyeket lassan ellep egy szürke penész.
A vas pinceajtón rozsdás a lakat.
De jobb is, ha nem veri le senki sem,
a pincéből kiáramolna a sötét.
Az a dolga, hogy attól mindenkit őrizzen:
mástól is messze vihetné a létnek örömét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.